Visszavonulás
A magyar 1. hadsereg észak-magyarországi hadműveletei
Szerző: Szabó Péter

A legkedvezőbb tiszai átkelőhelyek elvesztésével az Erdélyből visszavonuló magyar 2. és a német 8. valamint a Kárpátaljára visszavont magyar 1. hadseregek bekerítése már-már megvalósulni látszott. Amennyiben a Csap, illetve a Kisvárda irányába előretörő 4. valamint 2. Ukrán Front-beli csapatok egyesülni tudtak volna, körülöttük bezárult volna a gyűrű. Ekkor egy merész ellencsapással sikerült megmenteni a helyzetet. A német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága Debrecentől északra küzdő csapatait arra utasította, hogy a Debrecen-Hajdúhadház és Nyíregyháza között támadt arcvonalhézagba benyomulva Nagykálló térségében próbálja meg felvenni a kapcsolatot az Erdélyből visszavonuló, s szintén támadólag fellépő német és magyar erőkkel. Ezen kiváló lépés eredményre is vezetett. Nyugat felől a német 1. páncéloshadosztály október 22-én Nagykállónál összeköttetést teremtett a keleti irányból előretörő német 23. páncéloshadosztállyal, az Erdélyben küzdött csapatok ezzel kivonhatták magukat a katlanból, a Plijev lovas-gépesített csoport Nyíregyházáig eljutott seregtestei viszont 27-ig a teljes körülzártságban harcoltak.

Míg az október 20-án feloszlatott 2. hadsereg leharcolt seregtesteinek tiszai partváltása október 26. és 31. között viszonylag akadálymentesen lezajlott, az Északkeleti-Kárpátokban védő 1. hadsereg esetében ez nem így történt. A német hadvezetés csupán október 18-án engedélyezte a "kárpáti hadsereg" csapatainak a Tisza középső szakasz - Csap - Ungvár - Vihorlát hegység vonalra történő visszavételét. A visszavonulás október 24-ig tervszerűen történt, ezt követően azonban a szovjet 18. hadsereg harckocsi és gépesített lövész alakulatai az 1. hadsereg seregtesteinek hátába kerültek, s Munkács október 26-i, illetve Ungvár október 27-i feladásával a magyar csapatok nyugati irányban igyekeztek kitörni bekerítésükből. A 6. gyaloghadosztály Ungvár és Perecseny között, a 13. gyaloghadosztály pedig Munkácsnál szenvedett súlyos, megsemmisítő veszteségeket, személyi állományuk jelentős része választotta kilátástalan helyzete miatt a hadifogságot. "Az állandó visszavonulások, a magas járhatatlan hegyek között kijelölt védőállások elfoglalása mérhetetlenül kifárasztotta a gyalogságot. Előfordult, hogy a csapat a fárasztó éjjeli menet után elérkezve az új védőkörletbe, anélkül hogy ott berendezkedett volna, már folytatnia kellett a visszavonulást." - olvasható Gergelyfi Imre ezredesnek, a 24. tábori tüzérosztály parancsnokának memoárjában.

Csap október 28-i szovjet kézre kerülésével kockázatossá vált a Tisza mögé visszavonulni igyekvő 24. és 16. gyaloghadosztályok folyón való átkelése is. Az 1. hegyidandárbeli, illetve 24. és 16. gyaloghadosztálybeli zászlóaljaknak, valamint néhány kisebb német légvédelmi és rohamlöveg alosztálynak azonban november 5-én sikerült visszafoglalniuk e fontos közúti és vasúti csomópontot, s azt november 26-ig meg is tartották. Buzsáky László százados, a 24/I. zászlóalj géppuskás századának parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza a Csapnál folytatott harcokra: "A csapi védőállást a zászlóalj egy hétig tartja, de legalább hétnek tűnik. Beásni csak lövészgödörig lehet. Az ellenség az állásaiban levő magasabb tereppontokról és kimagasló épületekről védőállásunkba pontosan belát és a legkisebb nappali mozgást is lehetetlenné teszi. Ezenkívül védőállásunk elfoglalását éjjel-nappal többször is erőszakolja."

A 2. Ukrán Front novemberi térnyerésével lendületet és támogatást nyújtott a Kárpátalja és a Kelet-Szlovákia határán lekötött 4. Ukrán Front seregtesteinek. Az utóbbi szovjet hadseregcsoporttal szemben a Wöhler-seregcsoport keretében a magyar és német seregtesteket magába foglaló német 8., illetve magyar 1. hadsereg csapatai védekeztek. A Vásárosnamény-Csap térségétől légvonalban Ungvár északnyugati környékéig védekező magyar 1. hadsereg alárendeltségébe október 31-én már csupán a magyar III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár), a magyar V. hadtest (13. gyaloghadosztály, 1. hegyidandár), illetve a német 15. gyaloghadosztály és a szintén német Schultz harccsoport tartozott. A magyar kontingenst ezenkívül a seregcsoport jobbszárnyán, Tiszanána és Tiszakeszi között még a magyar IX. hadtest 9. határvadász dandárja és az újjáalakult 27. gyaloghadosztálya, Tokaj és Cigánd között a német XVII. hadtest kötelékébe tartozó 2. tábori pót- és a 24. gyaloghadosztály, valamint a magyar 1. hadseregnek közvetlenül alárendelt, s a Cigánd és Csap közötti vonal tartására kötelezett 16. gyaloghadosztály jelentette.

November első hetében jelentős változások történtek a hadsereg hadrendjében. A 6. és a 13. gyaloghadosztályok, illetve a III. hadtestparancsnokság feloszlott, a német XVII. hadtest a német 8. vadászhadosztállyal, illetve a magyar 24. és 16. gyaloghadosztályokkal november 5-től a magyar 1. hadsereg kötelékébe került, a magyar 2. hegyidandár pedig a 76. határvadászcsoporttal együtt Ungvár dél-Szürte-Nagykapos területén kivonás nélkül, harcok közepette beleolvadt az 1. hegyidandárba. A későbbiek során a magyar hadsereg alárendeltségébe vonták a az Erdélyből visszavonuló 2. tábori póthadosztályt és a német 4. hegyi hadosztályt is.

A Tisza menti súlyos védelmi és elhárító harcok javarészt a Wöhler-seregcsoport balszárnyán november 5-től kezdődtek meg. A súllyal Miskolc felé támadó szovjet 27. hadsereg a balszárnyon a magyar 27. székely könnyű hadosztály tiszabábolnai és tiszadorogmai folyamvédelmét áttörve 9-ig Mezőkeresztes- Szentistván-Gelej-Mezőcsát vonalát érték el, a jobbszárnyon pedig a folyón Polgárnál és Tiszadadánál átkelve a német 3. hegy-i és 15. gyaloghadosztályokat fokozatosan a Sajó, illetve a Hernád folyók mögé vetették vissza. Amikor az ellenséges csapatok Mezőkövesd november 12-i elfoglalását követően Diósgyőrt november 17-én elérve közvetlenül Miskolc közelébe jutottak, a magyar 1. hadsereg jobbszárnyát (2. tábori póthadosztály) Tokajtól nyugatra, Szerencs délkelet-Mezőzombor- Tarcal dél vonalára kellett visszavenni.

Az 1. hadsereg Tisza menti védelme azonban még tartotta magát. A honvéd alakulatoknak három héten keresztül sikerült meghiúsítani a román 4. hadsereg seregtesteinek átkelési kísérleteit. A 24. gyaloghadosztály tüzérséggel támogatott zászlóaljai november 20. és 22. között egy Kenézlőnél átkelt román 18. gyaloghadosztálybeli harccsoportot csaknem teljesen megsemmisítettek. Különösen a 12/III. zászlóalj helytállása volt figyelemreméltó, melyet gépkocsikon szállítottak az átkelt ellenséges csapatok visszaverése céljából a Kenézlőtől keletre levő Érhát-tanyához. A háromnapos véres ütközetben november 22-re sikerült a támadókat a Tiszába szorítaniuk. A Maár Gyula őrnagy irányította 50-60%-os véres veszteséget szenvedett nyírbátori zászlóalj katonái teljesítményük elismeréseképpen megkülönböztető díszjelvényként háromágú fenyőágat viselhettek a sapkáikon.

A hadsereg a sok csatornával átszelt, s az őszi esőzések miatt sártengerré változott Tisza mögötti sík terület előtt húzódó védővonalának csak az Ungvártól északnyugat levő része vezetett át védelemre alkalmas területen. Az 1. hadsereg-parancsnokság hiába javasolta ezen előnytelen arcvonalnak a védelemre jobban megfelelő Zemplén-hegység aljai, Bodrog mögötti terepre való mielőbbi visszavételét, a felettes német parancsnok, Wöhler gyalogsági tábornok - Hitler parancsát félreértelmezve - nem járult ehhez hozzá.

Miután délen, a Tiszadadánál áttört ellenséges csapatok Miskolc és Szerencs felé közeledtek, északon pedig az Ungvár környékéről meginduló szovjet 18. hadsereg csapatai Kassa irányába nyomultak előre, a közöttük elhelyezkedő 1. hadseregbeli seregtestek további védelme céltalanná vált. A helyzetet súlyosbította, hogy a 24. gyaloghadosztály védőkörzetétől északra a szovjet 40. hadsereg alakulatai a 16. gyaloghadosztály csapi állásait november 24-én megkerülve, majd birtokba véve Sátoraljaújhely irányában elérték a Bodrogot. A magyar csapatok ezt követően, az ellenséggel szoros harcérintkezésben csak november 25-26-án hátráltak vissza a Bodrog és a Ronyva folyók mögötti magaslatokon húzódó állásokba.

A Bodrog őszi áradása, mellyel a bal part tekintélyes része is víz alá került, ideális védőállást biztosított a csapatoknak. A román 4. hadsereg II. hadtestének alakulatai nem is hajtottak végre nagyobb átkelési vállalkozásokat, viszont tüzérségükkel és gyalogsági nehézfegyvereikkel állandóan tűz alatt tartották a magyar állásokat. Az egyetlen nagyobb vállalkozásuk Bodrogkisfaludnál csúfos kudarcot vallott. Az 1. hadsereg itteni védelme sem bizonyult azonban tartósnak, mivel Miskolc december 3-i elestével ismét a déli irányból próbáltak hátába kerülni az ellenséges csapatok.

Budapest elestét követő hadműveleti szünet alatt egyedül a Felvidéken nem szüneteltek a harcok. A Garam vonalánál - váltakozó eredménnyel - február 24-ig folytak a német és a szovjet harckocsi seregtestek összecsapásai, az ország északkeleti térségét védelmező magyar 1. hadsereg pedig egyre inkább felvidéki területekre szorult vissza.

Az 1. hadsereg arcvonalán a magyar és a német csapatok visszavonulása 1944 decemberétől folyamatossá vált. A szovjet 27. hadsereg Sajó, majd Bódva-völgyi előrenyomulása, valamint az 1. hadsereg V. hadtestének egyes szakaszain elért szovjet és román betörések miatt december 15-én először a Hernád völgyét lezáró, trianoni határhoz közeli Garadna-Vilmány- Regéc-Nagybózsva-Felsőmihályi vonalában műszakilag részben előkészített Rózsa-állásba vonultak vissza. A nyomukban előretörő szovjet 40. és román 4. hadseregek elővédjeivel december 15-én a 24. gyalogezred által védett Hernád völgyi Forró községben, december 17-18-án pedig a 19. gyalogezred harccsoportjának pálháza-füzérradványi reteszállásában súlyos harcokat vívtak. A visszavétel közben, december 17-én a német hadvezetés újból megváltoztatta a magyar csapatok alárendeltségi viszonyait, s az 1. hadsereget a német XVII. (német 4. és 3. hegyihadosztályok és az újjáalakult magyar 1. hegyihadosztály) és a magyar V. hadtestekkel (16. és 24. gyaloghadosztályok, 2. tábori póthadosztály) a Heinrici-seregcsoport kötelékébe vonta. Az egyes magyar seregtestek 2500-3000 fős ütközetállományukhoz képest még mindig magas élelmezési létszámot jelentettek. Így fordulhatott elő, hogy az 1. hadsereg 160 000 főben meghatározott december 14-ei létszámjelentését követően a valós adatok kiderítésére a német Dél Hadseregcsoport alárendelt német seregcsoportjaitól vizsgálatot követelt.

A Heinrici-seregcsoport feladata a Szepes-Gömör Érchegység területének tartása, s egy összefüggő arcvonal kialakítása volt. A védelem súlyát a magyar 1. hadsereg Rimaszombat és Rozsnyó környékén, a német 1. páncéloshadsereg Kassa körzetében képezte. A felvidéki terület birtokbavételére a 4. Ukrán Front 18. hadserege keleti irányból Kassa, Poprád és Zsolna felé támadott, a 2. Ukrán Front szovjet 40. és román 4. hadseregeinek pedig délről, Dobsina irányú előretörésükkel kezdetben a Kassa körüli német seregtestek megsemmisítésében kellett részt venniük, majd Besztercebánya felé kellett folytatniuk előrenyomulásukat. Az 1945. január 12-én megindított ellenséges támadás előtt az 1. hadsereg magyar seregtestei közül a 24. gyaloghadosztály, illetve az 1. hegyihadosztálybeli zászlóaljak Rozsnyó térségében és az attól délre, délkeletre levő Szilicei-fennsíkon, a 16. gyaloghadosztály és a 2. tábori póthadosztály pedig tőlük keletre a Torna-Abaújszina vonalon védekeztek. Különösen a 2. Ukrán Front román 4. hadserege által támadott 24. gyaloghadosztály védelmi harcai voltak eredményesek.

A román 4. hadsereg VI. hadtestének hadosztályai már december 20-án elérték a Szilicei-fennsík területét, sőt lejutottak a Szádellői-völgybe is. További előrenyomulásukat azonban az ott védekező német 4. hegyi hadosztály csapatai megállították, s a támadókat Szádalmás irányába vetették vissza. A harcok ezt követően a Szilicei-fennsík uralgó magassági pontjaiért folytak, de december 25-től már a néhány magyar hegyivadász zászlóaljjal megerősített magyar 24. gyaloghadosztály részvételével. A védőállásokat az 1938-as határrevízió miatt felrobbantott cseh erődrendszer betonbunkereinek vonalán alakították ki. Magasabb fekvésük miatt a Szádalmás felől támadó ellenséggel szemben ugyan előnyösebbek voltak, de a tüzelőállások kiépítéséhez csak a bunkerek köveit lehetett felhasználni. A sziklás talajon nemhogy lövészárkot, de még lövészgödröt is nagyon nehezen lehetett kiásni. Az első vonalban a szinte fedezék nélkül harcolók sokat szenvedtek az ellenség tüzérségi és aknavetőtűzétől, a tüzérségi becsapódások nyomán szétrepülő szikladaraboktól, s ki voltak téve a januári hideg időjárás minden kellemetlenségének is. Az 1945. január 4. és 11. közötti időszakot kivéve a magyar alakulatoknak itteni védelmük szinte valamennyi napján számos század-, illetve zászlóalj erejű támadást kellett elhárítaniuk, s több elvesztett magassági pont visszafoglalásáért kellett harcba bocsátkozniuk. Január 21-ig tartó sikeres helytállásuk lehetővé tette, hogy a Felvidék keleti részét nyugati irányban feladó saját csapatok visszavonulását a szovjet és a román csapatok a rozsnyói völgyön át nem tudták megakadályozni. Január 18-án a német hadvezetés hozzájárult az 1. hadsereg erősen leharcolt seregtesteinek teljes kivonásához, a Cseh-Morva Protektorátus területére történő hátravonásához, illetve ottani feltöltéséhez. A 24. gyaloghadosztály hátravonására a Dél Hadseregcsoport tartalékhiányra való hivatkozása miatt azonban nem került sor, s a Lengyelországból visszatért 5. tartalék hadosztály néhány zászlóaljával kiegészített seregtestet a német 8. hadsereg XXIX. hadtestének alárendelve a Garam folyóra merőlegesen, Kisgaram (Hronec) központtal létesített hosszú arcvonalszakasz védelmére rendelték. Február 8-tól március 31-ig tartotta állásait, jelentősebb veszteségei csupán a sajbai védőszakaszon voltak. Ezen utóbbi szakaszon védekező 24/I. zászlóalj harcairól Buzsáky László százados a következőket vetette papírra: "A szemben levő románok ott, ahol támadtak, mindig arctámadással kísérleteztek. Szinte mindig eredménytelenül. Védőink közül nappal csak a figyelők tartózkodtak figyelőhelyükön a mély hóban ásott futóárkokban. A védők többi része egy-egy kalyibaszerű óvóhelyen melegedett, vagy fázott. Szükség esetén a figyelő riasztott. Sikerült minden alkalommal idejében érkezni a mély hóban támadó románok elé és támadásukat sokszor még tűzzel, de sokszor kézigránáttal verték vissza (.) Azután jött a sötétség, az éjszaka, a béke időszaka. A mieink is, a románok is kimásztak védőállásaikból, hatalmas tüzet raktak, egymástól 80-100 méterre, körülállták saját tüzüket, egymást alaposan szem előtt tartva, anélkül, hogy fegyvereket használtak volna, melegedtek, felváltva szunyókáltak hajnalig." Március elejétől ezen harcoktól nem mentesültek a magyar 16. gyaloghadosztály még harcképes csapattestei sem, melyeket a német XLIX. hadtestnek alárendelve a Vág-völgyében vetették be.

A szovjet 18. hadsereg Liptószentmiklós- Besztercebánya-Garam folyó vonalán megindított március 28-i támadása alatt a felvidéki területre szorult magyar csapatok visszavonulása egyre folyamatosabbá vált. A 24. gyaloghadosztály Stubnyafürdőig visszavonulva parancsnoksága elhatározására április 6-7-én beszüntette a további értelmetlen harcot. Az 1944/45-ös kárpátoki, illetve magyarországi harcok során egyedülálló módon a szembenálló szovjet alakulat parancsnokságával kiegyezve 2466 fős személyi állománya mentesült a hadifogságtól, s Hajmáskérre szállítva magvát képezhette a szerveződő magyar demokratikus hadsereg 5. hadosztályának. A seregtest nem átállt részei április 16-ig Zlin-Kremsier területét érték el, s Prossnitz területén próbálták meg újjászervezni. Az 1. hadsereg január végétől hátravont többi alakulatának (2. tábori póthadosztály, 16. gyaloghadosztály) személyi állománya a Vág folyó völgyébe jutás után még nem mentesült a harcoktól. Egy része ugyan cseh-morva területen az ottani partizánmozgalomba való bekapcsolódása ellenére szovjet hadifogságba került, közel 22 ezer fős kontingense viszont német és hungarista alakulatokba vonva Sziléziában, illetve a Vág-völgyében harcolt tovább. Az utóbbi csapattestek zöme a 16. gyaloghadosztályba tartozott, amelyet a német 1. páncéloshadsereg XLIX. hegyihadtestének alárendeltségében zömében Árva, részeivel a Vág felső folyásának területén vetettek be, s az elhárító és utóvéd harcok alatt 30-40%-os veszteséget szenvedett.

A Cseh-Morva Protektorátus területére irányított sereg- és csapattestek Vágbesztercén még 1. hadsereg-parancsnokságtól kapták meg a menetcéljukra vonatkozó tájékoztatást, majd a parancsnokság, László Dezső vezérezredessel az élén az 1. hegyihadosztály parancsnoksága által összegyűjtött öt zászlóaljnyi állománnyal és kiképzőtáborának keretével március 9-én megkezdte menetét Magyarországra. Ezzel a Magyar Királyi Honvédség egyik legtovább működő parancsnoksága lényegileg be is fejezte tevékenységét, mivel a Dunántúlon remélt alakulatok hiányában szerep már nem jutott neki. 1945. május 5-én Stájerországban amerikai fogságba került.