Sztálingrád, a Volga-parti jeges pokol
Hatvan éve történt
Szerző: Bársony Attila

Caricin városa a Volga folyó partján már az első világháború idején fontos közlekedési csomópont volt. Nem véletlen, hogy az 1918-1921-es polgárháborúban is itt rendezkedtek be a vörösök, és hogy heves harcok folytak érte. A várost a fehérek támadásai ellen védő sereg hősies ellenállásán múlott Gyenyikin tábornok kudarca. Caricin végül a vörösöké maradt.

Lenin halála után a sztálini történetírók hangsúlyozták az új pártfőtitkár egykori "hőstetteit" Caricin védelmében, holott Sztálin nem sokat tett az egykori diadalért. A város felvette egykori "védelmezője" nevét: ekkortól lett Sztálingrád.

Persze nagyarányú fejlesztés kezdődött. Monumentális gyárak emelkedtek, hatalmas lakótelepek épültek, Sztálingrád a szovjet hatalom mintavárosa lett.

A fejlesztés eredményeképpen 60 kilométer hosszan nyúlt el a Volga partján, mindössze 4 km szélesen. Ezt a csomópontot akarta elfoglalni aztán a bolsevizmus új ellenfele: Adolf Hitler...

Breszt-Litovszktól Sztálingrádig

"1941. június 22-én a német-szovjet határon a határőrök tisztelegtek egymásnak. Ezután viszont hátraarc helyett a német határőrök szó nélkül lelőtték orosz kollégáikat." Egy legenda szerint így indult meg a hadtörténelem legnagyobb általános támadása. Persze ebben nem sok igazság van. A tények: 3050000 katona, 600 ezer gépjármű, 3350 páncélozott harcjármű, 7184 tüzérségi löveg, 625 ezer ló és 1830 repülőgép indult Kelet felé. Az offenzívát hajnali 3 óra 15 perckor komoly, 45 perces tüzérségi tűz vezette be, a Luftwaffe csapásaival kiegészítve. A Vörös Hadsereg alig reagált. A Wehrmacht nem volt alkalmas egy hosszabb háborúra, de a meglepetés teljes volt. A szovjet vezetők tehetetlenül várták Sztálin utasításait - már aki hitt a beérkező jelentéseknek. Sztálin teljesen megzavarodott. Sejtelme sem volt, mit tegyen. Nem akarta elhinni, hogy elkezdődött a háború. Előző este üzenetet küldött parancsnokainak:

"1941. június 22-23-án német támadások várhatóak a Leningrádi, a Balti, a Nyugati, a Kijevi Különleges, valamint az Odesszai Katonai Körzet ellen. Erőink feladata az, hogy ne reagáljanak a provokációkra, mely tovább bonyolíthatja a helyzetet. Ugyanakkor a csapatoknak... teljes harckészültségben kell lenni, hogy felkészüljenek a németek és szövetségeseik meglepetésszerű támadására." No comment.

Ennek a határozatlanságnak köszönhetően a Blitzkrieg eleinte működött. A szovjet légierő nagy része a földön megsemmisült - ahogy ez két évvel korában a lengyelekkel is történt. Több szovjet katlanba zártak, és felmorzsolták őket. A hadifogságba esett orosz katonák száma százezrekre rúgott. Először úgy látszott, hogy a hadjárat sétagalopp, és tényleg vége lesz hat hét alatt. Most nem látszott jelentősnek az az időveszteség, amely a balkáni események miatt csúszott be a tervekbe.

A "munkások és parasztok Vörös Hadserege" számszerűleg igen erős volt. Papíron. 151 gyalogoshadosztály, 32 lovashadosztály, és több mint 12 ezer páncélos alkotta! Csakhogy a harmincas évekbeli tisztogatások miatt a tapasztalt vezetők hiányoztak. A harcászati és hadászati elvek elavultak voltak, és jobbára kimerültek a "védekezni minden áron" és "egy lépést sem hátra" doktrínákban.

A Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága, a Sztavka is pánikba esett. Már felmerült az a gondolat is, hogy a balti államok, Belorusszia és Ukrajna átengedése fejében békét kérnek. Ezt gyorsan elvetették, de komoly haditerv nem született.

A németek azonban sok mindennel nem számoltak. Figyelmen kívül hagyták az oroszok tartalékait mind emberben, mind nyersanyagban, mind haditechnikai potenciálban. Sejtelmük sem volt az orosz katona fanatikus ellenállásáról. A legrosszabb pedig: nem ismerték az orosz telet! Igaz, eszükbe sem jutott, hogy télen még folyik majd a háború. S nem vették figyelembe azt sem, hogy eszközeik és tartalékaik nem állnak arányban a kitűzött célokkal. Egy német tiszt a feleségének írta: "Komolyan alábecsültük az oroszokat, a terület kiterjedését és az éghajlatot... ez a valóság kegyetlen bosszúja".

A körülmények

A nyári háború sem volt kényelmes cserkésztúra. Hőség, fojtogató por keserítette a hódítók életét. A földutak pora mindenhová behatolt, tönkretette a fegyvereket. A kezdeti időszakban a lakosság enyhítette a gondokat: élelemmel, információkkal látták el a "felszabadító" német hadsereget. Sztálin alattvalóiként annyi súlyos túlkapást szenvedtek el, hogy a hitleri csapatokban megváltót láttak. Addig, amíg az ostoba és bűnös nemzetiszocialista eszméktől elvakult SS-katonák meg nem kezdték mészárlásaikat az "untermensch"-ként lenézett szláv lakosság körében. Ezekből kivette részét a Wehrmacht is, és ezzel az igazolhatatlan magatartással a németek magukra szabadították az ellenállás és a partizánháború összes borzalmát. Ehhez járult még a hadifoglyok legyilkolása is. A szovjet katona fanatizmusát ez idézte elő: tudta, a megadás a halállal egyenlő. Ezért aztán inkább kitartottak a végsőkig. Sztálin - miután összeszedte magát a támadás okozta sokk elmúltával - ráébredt erre, és a hazafiasság húrjait kezdte pengetni. Egy szovjet főtiszt így fogalmazta meg az orosz harcosok lelkiállapotát: "Két diktátor között választhattunk - Hitler vagy Sztálin -, és mi az oroszul beszélőt választottuk". Az orosz nép tehát felsorakozott a hadsereg mögé. Fiatal lányok ragadtak fegyvert, munkások rohamoztak a katonák mellett.

A német sikerek eleinte átütőek voltak. Július 16-ra a Breszt-Litovszk felől érkező Guderian és Hoth bekerítette Szmolenszket, Leningrádot pedig von Leeb "Észak" hadseregcsoportja a finnekkel (akikre Sztálin sikertelen megelőző csapást mért) közösen bekerítette, és ostromolni kezdte. (Ezen a szakaszon nem haladtak ennél tovább sosem.)

Heinz Guderian Szmolenszk után Moszkva felé tekintett... És ekkor a "Dél" hadseregcsoport ellenállásba ütközött, előremozgása lelassult. Hitler elkövette első taktikai hibáját a keleti fronton: a Moszkva felé haladó "Közép" hadseregcsoportot kettéosztotta, és felét Kijev felé rendelte, meggyorsítandó az ott kialakult katlan felszámolását. Ezzel kockára tette Moszkva 1941-es bevételét. Nem látta át, hogy a főváros elestével Ukrajna és Leningrád is a kezébe kerülhet. Rövidtávú előnyökért feláldozta a nagyobb távlatokat jelentő győzelmet.

Mire azonban a segítség megérkezett volna, a "Dél" hadseregcsoport egyedül is végzett az ellenállással. A kisegítő csapatok újra a főváros felé indultak. Megkezdődött a Tájfun hadművelet. Mivel Ukrajna immár német kézen volt, Leningrád pedig be volt kerítve, az akció sikerrel kecsegtetett. Eddigre azonban értékes heteket vesztettek..., végzetes heteket. A járművek elhasználódtak, a vasút helyreállítása nem sikerült. A Moszkva elleni támadás ráadásul a sárba ragadt. Ez volt a Raszputyica, az úttalan időszak. Az oroszok ismerték ezt és felkészültek rá. A német járművek viszont tehetetlennek bizonyultak. Az ökrök és lovak ereje többet ért minden motornál. Minden ősszel és tavasszal beköszöntött a Raszputyica. Mikor 1941 végén a föld újra járhatóvá vált, az már a fagynak volt köszönhető. Beköszöntött a tél, s a német katonák felszereléséből hiányzott a téli ruházat, az olaj megfagyott a 40 fokos hidegben. December 5-re a támadás teljesen kifulladt.

Problémát okozott a nagy távolság, és az utak állapota is. Az előretörő páncélosok még jobban tönkretették az amúgy is rossz minőségű utakat. A gyalogság nem tudott lépést tartani a harckocsikkal. Sok erőt lekötött a megszállt területek pacifikálása is.

Felszerelés

Az oroszok minden képzetlenségük ellenére fel tudták találni magukat. Főleg a terep ismerete nyújtott előnyt. Na és persze az új T-34-es harckocsik. Ezek meglepték a németeket, hiszen minden akkori német tankot felülmúltak. A tél pedig kellemetlen technikai meglepetést okozott a németeknek: a precíz fegyverek szorultak, elakadtak. Az ütőszegek elrepedtek a fagytól, a lövegek helyretoló mechanizmusában megfagyott a folyadék. A német hadsereg szinte fegyvertelen maradt. Az oroszok igénytelenebb fegyverei azonban kifogástalanul működtek szélsőséges körülmények között is. A téli harcok idején sok német cserélte le fegyverét a halott oroszokéra. A katonák lassan alkalmazkodtak az új körülményekhez. Megtanulták, hogy télen kesztyű nélkül fémtárgyhoz érni kockázatos. Többen bélelték ki csizmájukat újságpapírral. Ez persze csak addig segített, amíg a lábbeli be nem ázott. A legtöbben ellesték a helyiek életmódját, és ez segítette őket a túlélésben. S ha más út nem volt, fegyverrel szereztek ruhát a lakosságtól. A hidegtől eszüket vesztett katonáktól ekkor már rettegtek és undorodtak a helybeliek.

Ellentámadás

December 6-én az oroszok kezdtek ellentámadásokba. A Vörös Légierő aktív maradt, míg az időjárás a Luftwaffét szögezte a földhöz. 1400 német gép semmisült meg, nagy részük a földön. Leningrád korábbi védője, Georgij Zsukov tábornok látta a németek gyengeségeit. Ezenkívül harminc mongol hadosztály érkezett be Szibériából. Félmillió vöröskatona indult rohamra. A T-34-es harckocsik egyre nagyobb számban álltak rendelkezésre. A német vonal szétesett, Hitler kénytelen volt engedélyezni a "sündisznóállások" kiépítését. Hősies védekezéssel ugyan sikerült ezeket a lökéseket megállítani, de vészesen fogyott a lőszer, az üzemanyag, és a katonák ellenállása a hideggel szemben. Mindennaposak voltak a harcok késsel, ásóval, embertelen körülmények között. A második, január eleji támadás veszélytelenebb volt: Sztálin is elkövette azt a hibát, hogy túl nagy célokat tűzött ki csapatai elé, ezért a várt siker elmaradt.

Leningrádnál sem volt jobb a németek helyzete: Zsukov vezetésével megállították őket, s Hitler a város kiéheztetésével próbált eredményt elérni - sikertelenül. A téli orosz támadás katlanba zárta az ostromlókat! Ekkor még sikerült légi úton ellátni a csapatokat a tavaszi felmentésig. Egy év múlva, Sztálingrádnál már ez nem volt lehetséges. A németek közül, aki megérte a tavaszt, az meg is kapta a "Fagyott hús érdemrendet". A mérleg szörnyű volt: majdnem egymillió áldozat német oldalon, és nagyszámú felszerelés elvesztése. 4200 harckocsi, és 100 ezer jármű került veszteséglistára. A szovjet veszteségek: hatmillió halott, hárommillió fogoly, 21 ezer harckocsi. A szovjet támadásoknak csak 1942 májusában szakadt vége. A Wehrmacht fellélegezhetett - nem sokáig.

A Kék hadművelet

Hitler 1942-ben új támadást tervezett. Mivel már hadban állt az Egyesült Államok is, Hitler előtt felködlött a többfrontos háború rémképe. Ellenfeleivel egyenként kell végeznie - ezt tudta. Akivel pedig leginkább végezni akart, az a Szovjetunió volt. A közvetlen cél ezúttal sem Moszkva. Hitler tisztában volt az olaj fontosságával, a főváros értékét pedig alábecsülte. Baku adta a Szovjetunió olajtermelésének 80 %-át. Ha ezt sikerült volna elfoglalni, a Vörös Hadsereg üzemanyag nélkül marad, és megbénul. Németország pedig kitarthat Angliával és Amerikával szemben.

Ezalatt javában folyt Rommel afrikai hadjárata, s hiába volt az "másodlagos hadszíntér", a Führer nem feledkezett meg teljesen róla. Nagyszabású hadművelettel akart: kijutni a Kaukázushoz, elfoglalni az ottani olajmezőket. Törökország alighanem feladná semlegességét, és a Wehrmacht kijutna a Közel-Keletre, s ha Rommel sikerrel jár, serege egyesülhetne a "Dél" hadseregcsoporttal. Hiába, ha egyszer sokat akar a szarka...

Az elgondolás a "Fall Blau" (Kék eset) fedőnevet kapta. Mivel a Sztavka még mindig érzékelhetően Moszkva védelmére koncentrált, nem is tűnt lehetetlennek a Donyec-medence elfoglalása, a Volga - mint vízi út - lezárása, majd a kaukázusi olajmezők birodalomhoz csatolása. Gondos előkészítés esetén, esetleg. Hitler azonban elmerült a részletekben, és mindent személyesen akart irányítani. A legnagyobb baj az volt, hogy a napi események követése helyett inkább a saját vágyaira és intuícióira hallgatott. A támadást von Weichs 2. hadserege és 4. páncéloshadserege vezette volna. Ez az erő Kurszktól délre indul meg. Tőle délre Friedrich von Paulus 6. hadserege támad. A cél: bekeríteni a megindulási körzetnél lévő orosz csapatokat. A konkrét terv eddig tartott - a többit, gondolta a Führer - majd meglátják.

A szovjetek ugyanitt szintén támadni akartak. Harkov visszafoglalása volt a cél. A támadás pont belefutott a szintén támadásra készülő 6. hadseregbe. Paulusnak a Fridericus hadműveletben kellett volna a harkovi szovjet erőket megsemmisíteni. Most azonban vissza kellett vonulnia. Úgy tűnt, Tyimosenko marsall győzelmet aratott, és meghiúsította a Blau elgondolás végrehajtását. Kezdeti sikerét azonban a szovjet vezető nem aknázta ki - a németek pedig csak erre vártak. Az 1. páncéloshadsereg lesújtott, és szétverte a szovjetek déli szárnyát. Erre a 6. szovjet hadsereg szembefordult vele, ezzel viszont Paulus előtt vált szabaddá az út. A bekerítéshez szüksége utat már a 6. német hadsereg tette meg. Május 28-ra a harkovi katlan bezárult.

Május nyolcadikán a Krím ellen is támadás indult. Manstein tábornok vezette ezt a vállalkozást. A Túzokvadászat hadművelettel elfoglalta a Krím keleti részét. Itt a védelmet egy tehetségtelen politikai biztos, Lev Mehlisz irányította. Hozzá nem értésének és rosszindulatának köszönhetően 21 hadosztályt veszített. A németek cseleit kiváló étvággyal "ette meg". Az evakuáció is vérfürdővé alakult. Manstein számára lehetővé vált a végső, Szevasztopol elleni Tokhalfogás hadművelet megindítása. A várost többek között lőtte a 48 km lőtávolságú vasúti Dora löveg is. Nagy veszteségek árán sikerült ez a művelet is, bár a németek 24 ezer katonát veszítettek.

A Blau elkezdődik

A Fall Blau június 18-án elkezdődött. Előtte - akár két évvel azelőtt Belgiumban - egy Storch futárgép lezuhant a szovjet vonalak mögött. Az utas, Joachim Reichel őrnagy magánál tartotta a terveket. A papírok 24 óra múlva Golikov tábornok kezében voltak, Sztálin azonban megtévesztésnek tartotta a tervet. Ô a megtévesztésre szánt "Kreml" tervet tartotta igazinak.

A 4. páncéloshadsereg és a 6. hadsereg július elsején majdnem katlanba zárták Sztarij Oszkolnál a szovjeteket, de azok most vissza tudtak vonulni - a bekerítés nem sikerült. A vereség miatt Golikov lett a bűnbak, de hiába követte őt posztján Rokosszovszkij. A 4. páncéloshadsereg átkelt a Donon. Sztálin még mindig Moszkvát féltette, persze hiába. Július 9-én Voronyezs elesett - a Kék eset első fázisa német sikerrel végződött.

Sztálingrád jelentősége a közlekedési csomópont szerepében rejlett, ekkor mégsem szerepelt a célok között. A Kaukázust Moszkvával összekötő utakat itt is végérvényesen le lehetett volna zárni. Céllá később vált, ideológiai okok miatt. Nem kell sokat gondolkodni, hogy miért. Annál érdekesebb, hogy az eredeti terv szerint a várostól északra (!) kellett volna elvágni a Volga vízi útját.

A 6. hadsereg úton volt Sztálingrád felé. A szűk ütemterv nem lett volna tartható, ha a Harkovi csata után a szovjetek nem kezdenek hátrálni. Elszakadó manővereiket harckocsikkal támogatták, hiába. A szovjet vezetés - még maga Sztálin is - tanult az előző év katlancsatáiból. Az orosz csapatok nem álltak meg, hogy a végsőkig kitartsanak. Ha a helyzet úgy kívánta, visszavonultak. A veszteségek ezzel nagymértékben csökkentek.

Átszervezések mindkét oldalon

A Sztavka levonta a személyi konzekvenciákat is. Több tábornokot leváltottak. Mint már említettük, a brjanszki front éléről Golikov vezérezredest távolították el, helyére Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij altábornagy került. Megalakították a voronyezsi frontot, ennek élére a tehetséges Vatutyin tábornok került. Georgij Zsukov tábornok hangolta össze a frontok tevékenységét. Zsukov kiváló képességű parancsnok volt, aki még Sztálint is meg tudta győzni arról, hogy minden talpalatnyi föld értelmetlen védelme több kárt okoz a Vörös Hadseregnek, mint az ellenségnek. Az összefüggő arcvonal megtartása lényegesen fontosabb. Ennek köszönhető a katlancsaták elkerülése. Zsukov példátlan karriert futott be. Bár politikailag nem volt a legjobb káder, végigharcolta a háborút. Leningrád, Moszkva, Sztálingrád, Kurszk védelmében csodákat tett. Sztálin nem véletlenül küldte mindig a legforróbb helyre. Művére a koronát Berlin elfoglalásánál tette fel.

Voronyezs eleste után Hitler ugyanazt a hibát ismételte, amelyet egy évvel azelőtt már elkövetett: megosztotta seregét. A Dél hadseregcsoport "A" és "B" csoportokra tagolódott immár, és a "B" kapta feladatul a Volga lezárását. Az "A" feladata a donyeci medence elözönlése, valamint a Batumitól Bakuig húzódó frontot stabilizálni. A "B" csoport jól haladt, úgyhogy Hitler magabiztossá vált, és tovább osztotta a "B" hadseregcsoportot. Is. A 4. páncéloshadsereget utasította, hogy csatlakozzon a Kaukázusért harcolókhoz, segítsen bekeríteni az ellenálló Vörös Hadsereget. Ezzel megtört a támadás lendülete. A Wehrmacht újabb heteket vesztett, és gyengült. Mire ismét készen állt minden a folytatásra, a lendület elfogyott, a szovjetek pedig már készen álltak a fogadtatásra. A német 4. páncélos hadsereg a még visszavonuló szovjetek mögött elérte Kalacsot és Kletszkaját. Itt ismét heves orosz ellenállás bontakozott ki. Az előrenyomulásban is fáradó németek ezt nem tudták letörni: be kellett várni Paulus 6. hadseregét. A hadjárat a döntéshez közeledett. Hitler kiadta 45. sz. direktíváját: az "A" hadseregcsoport foglalja el a Fekete-tenger partján fekvő kikötőket, a "B" pedig induljon a Volga felé. A cél: Sztálingrád, majd a Kaszpi-tenger partján lévő Asztrahány. Hoth 4. páncéloshadserege is ekkor kapott parancsot a Sztálingrád felé fordulásra.

Itt diplomáciai közjátékra is sor került. Sztálin egyre inkább sürgette a "második front" létrehozását nyugati szövetségeseitől. Ám hamar kiderült, hogy ez kivihetetlen. A Sztavka elkeseredve vette tudomásul, hogy 1942-ben is magára marad. Az egyetlen segítség a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott eszközök voltak. Repülőgépek, harckocsik, és teherautók.

Érdemes leszögezni, hogy a "front" a Vörös Hadseregben nem az arcvonal fogalma volt. Egy frontba több hadsereg tartozott. Ezért leginkább a német hadseregcsoportokhoz lehet őket szervezetileg hasonlítani.

Július 25-re elesett Rosztov, az "A" hadseregcsoport átkelt a Donon. A folyót átlépő német csapatok a kubáni sztyeppén találták magukat. Groznij, Batumi, Baku, Tbiliszi, Majkop még odébb volt. Egyelőre azonban még a szovjet csapatok visszavonulóban voltak. Megsemmisítették Majkop olajipari létesítményeit, Novocserkasszkot fel is adták. Sztálin személyes parancsa ekkor érkezett. Eszerint a gyávák és kishitűek hazaárulók, ennek megfelelően azonnal agyonlövendők. A parancsnak nem sok távlati hatása volt. A Rosztovot elfoglaló 1. páncélos hadsereget sikerült ugyan feltartóztatni, de a többi alakulatot nem. A támadók egyre hevesebb ellenállásba ütköztek, iramuk lefékeződött. Augusztus 8-án Majkop a németeké lett. Ez volt a legkisebb olajmező, és az oroszok a "felperzselt föld" taktikát követve, ezt is lerombolva engedték át. Az utánpótlás eddigre kifulladt, és az utolsó nekilendülés is csak Mozdokig volt elég. A csúcspont - a szó szoros értelmében - az volt, hogy Konrad tábornok hegyivadászai kitűzték a III. Birodalom zászlaját az Elbrusz csúcsára. Ezalatt Paulus serege heves harcok után meglátta végzetét - Sztálingrádot.

A támadás lelassul

A XIV. páncélos hadtest augusztus 23-án érte el Sztálingrádot. Az első nagy támadás július 31-én indult a 4. páncéloshadsereg részéről. A Volgába ömlő Carica folyó elválasztotta a 6. hadseregtől. Ha nem kellett volna az "A" csoport felé mennie, Paulussal együtt Hoth áttörhette volna Csujkov 64. hadseregének ellenállását. Ez azonban nem történt meg. Paulus csak augusztus végére érte el a Volgát, Sztálingrádtól északra. A szovjetek elszántságát mutatta, hogy a 62. hadsereg munkásmilíciákkal és a Dzserzsinszkij-traktorgyárban éppen elkészült, még festetlen harckocsikkal megtámadta a 6. hadsereget. Ez a kísérlet ugyan összeomlott, de a németek egyre nehezebben haladtak.

Von Richthofen vezérezredes Luftflotte 4-e, a 4. légiflotta bombazáport küldött a városra. Az ellenállás mégsem tört le, sőt a romok kiváló fedezéket kínáltak a későbbiekben a védőknek. Sztálin megint támadást akart látni. Ennek csak az lett az eredménye, hogy a sztálingrádi front súlyos veszteségeket szenvedett, és végre kapcsolat jött létre a 6. és a 4. német hadseregek között. A támadók elérték a Volgát, de a nagy próba még hátravolt.

Sztálingrád - tájkép csata előtt

1941-ben Sztálingrádban 300 ezer ember lakott. A sztálini iparosításnak köszönhetően nőtt hatalmasra. A város alakja és fekvése miatt ideális volt felőrlő csata vívására. Megkerülni a Volga miatt nem lehetett, és alakja - 40 km hosszúság a folyó mentén, és mindössze 8 km szélesség - sem tette lehetővé a németek számára katlan kialakítását. Maradt a frontális harc. A várost a Mamajev-kurgán uralta. Ez az ősi tatár sírdomb volt az a pont, ahonnan a várost be lehetett látni, ezért kiemelt szerepe volt a küzdelemben. A város északi részén állt a Dzserzsinszkij-traktorgyár, a Barikádok Lőszergyár, a szilikátüzem, és a Vörös Október Acélművek. Ezekért is elkeseredett harc folyt. A gyárak környékén a munkások lakótelepei terültek el. Ezek jól védhetőek voltak. A város déli részén csordogált a Carica, amely az 1. sz. pályaudvarnál ömlött a Volgába. Itt a 4. páncéloshadsereg Sumilov tábornok 64. hadseregével, északon pedig Paulussal Csujkov nézett szembe, immár a 62. hadsereg élén.

Felgördül a függöny

A város elleni támadás szeptember 14-én újult erővel indult meg. A Carica déli partján tört előre egy nagy egység azzal a céllal, hogy bekerítse a szovjet 62. hadsereget. Ezután le akarták rombolni a szovjetek Volga-parti átrakási körzetét. Ha ez sikerül, a 62. hadsereg kiszolgáltatottá válik. Délutánra megsemmisült Csujkov vezetési pontja a Mamajev-kurgánon. Csujkov utolsó tartalékát vetette be, egy 19 harckocsiból álló dandárt. Tájékoztatta parancsnokát, Andrej Jerjemenko vezérezredest, hogy újabb tartalékok nélkül reménytelen a harc folytatása.

Sötétedéskor Alekszandr Rogyimcev vezérőrnagy 13. gárdahadosztálya a Volga keleti partján volt. A 10 ezer főből álló egység átkelt a folyón, hogy visszafoglalja a Mamajev-kurgánt és az 1. sz. pályaudvart. Az első összecsapások után a gárdahadosztály beásta magát a pályaudvarnál, és visszavette a kurgán délkeleti lejtőjét. Másnap hajnalban a németek újra támadtak. A pályaudvar 15 alkalommal cserélt gazdát.

Napok alatt a 10 ezer fős gárdahadosztály 2700 főre olvadt. A védelem mégis kitartott. A Mamajev-kurgán volt a legfontosabb pont. Csujkov ellentámadásai lefékezték a németeket. 20-ára a támadás megállt. A kurgán a két fél között emelkedett. Egyikük sem mondhatta magáénak. Pokoli huzavona kezdődött a meggyengült németek és az újabb erősítéseket kapó Vörös Hadsereg között.

A 4. páncéloshadsereg célja a Volga volt, hogy elvágja egymástól Csujkov 62. és Sumilov 64. hadseregét. A térséget egy beton gabonasiló épülete uralta, itt ez került a harcok középpontjába. Több napon át tartotta 30 tengerészgyalogos és 20 gárdista a német hadosztályokkal szemben az építményt, de a hősiesség ellenére a Wehrmacht 22-én bevette. Végül a 64. hadsereg meghátrált, és Csujkov elszigetelődött. A Mamajev-kurgán német kézre került.

Szobáról szobára folyt a küzdelem pisztollyal, kézigránáttal, rohamkéssel, vagy gyalogsági ásóval, esetleg puszta kézzel. Minden méterért meg kellet küzdeni. Csujkov tábornok 62. hadserege minden épületért magas árat fizettetett a németekkel. A védők fanatikusan harcoltak. Annál is inkább, mert más választásuk nemigen volt. Sztálin és törzse nem csupán szavakban buzdították katonáikat. A komisszárok a meghátráló "árulókat" egyszerűen agyonlőtték. Az NKVD emberei nemegyszer követték a támadó orosz egységeket, és aki vissza akart vonulni, azt legéppuskázták. Ilyenkor került két tűz közé a szovjet katona. Vagy a hősi halált választja a megszállókkal szemben, vagy a gyávák halálát saját elvtársaik kezétől. A legtöbben akkor már inkább a hősi halált választották...

Hitler nem nyugodott bele a helyzetbe. Sztálingrád szimbólum volt, és ezért fontosabb lett értékénél. Szeptember 12-én például Paulus személyesen jelentett Hitlernek a dolgok állásáról, de Hitler minden aggasztó gondolatot félresöpört. Közölte: a Vörös Hadsereg már nem is létezik, az ellenállás csak helyi jellegű lehet. Paulus pedig vezérezredesi rendfokozatot kapott.

A harc pedig folyt tovább. A németek mégis egyre nehezebben tudtak előrenyomulni. Egyre súlyosabb árat fizettek a megtett méterekért. Csujkov zsenialitása abban állt, hogy átlátta a német taktikát. Felismerte, hogy a német harcmodor az egymásra épülő hadmozdulatok miatt sikeres. Nem kellett hát mást tennie, mint hogy megtörje a láncot: megakadályozza a német fegyvernemek együttműködését. Katonáinak azt az utasítást adta, hogy "tapadjanak" rá a németekre, minél közelebb legyenek hozzájuk. A Luftwaffe így nem tudott pontos bombázást folytatni, hiszen ugyanakkora esélye volt a saját erőket eltalálni, mint az ellenséget. A gyalogság pedig támogatás nélkül a XX. században már nem a legütőképesebb fegyvernem. Főleg, ha a létszám negyede harcképes...

Zsukov marsall ráadásképpen hatalmas, kimeríthetetlen emberanyagát fokozatosan, óvatosan vetette ütközetbe. Szeptember végére Csujkov 62. hadserege az összeomlás szélén volt, de Zsukov ekkor bedobott egy friss hadsereget. Plusz, ha ez nem lenne elég, két oldalról újonnan szervezett egységekkel támadta a 6. német hadsereg szárnyait.

Csujkov szakított a hagyományos alakulatok elvével. Ezredek, hadosztályok helyett az alapvető egység a "harccsoport" lett. 50-80 katonából álló csapatokkal rugalmasabban lehetett reagálni. Az orosz tankok nem manővereztek, hanem romok közé beásva harcoltak. Októberre világossá vált: Sztálingrád a tél előtt már nem lesz a németeké. Paulus ekkor észlelte az első riasztó jeleket is, mégpedig azt, hogy serege körül sűrűsödnek a szovjet csapatösszevonások. Halder vezérezredes egyetértett Paulusszal, és javasolta a Führernek a 6. hadsereg visszavonulását. Hitler dührohamot kapott, és közölte: a 6. hadsereg marad, ahol van, és erről nem akar hallani többet. Halder nem tágított, mire Hitler egyszerűen felmentette. Ezalatt a 6. hadsereg előrenyomulása megállt. A lendület végleg elfogyott. Az oroszok megvédték a Vörös Október, a Traktor, és a Barikádok nevű üzemeket. A német kudarc egyik oka az volt, hogy az utcai harcokban nem érvényesülhetett a páncélosok fölénye. A főszerep a műszaki alakulatoké lett.

A második német támadás

Szeptember 27-én a Wehrmacht újra nekilendült. A szovjetek a túlélésért harcoltak, a győzelem igen távolinak tűnt. Mégis át tudott kelni a Volgán a 284. szibériai hadosztály. A németek ereje minden veszteséggel csökkent, a Vörös Hadsereg pedig fenn tudta tartani harcértékét. Ez a körülmény határozta meg a csata kimenetelét. Rogacsev ellentengernagy volgai flottája folyamatosan ellátta utánpótlással a Sztálingrádban harcoló orosz erőket. Noha a Luftwaffe megtartotta a légifölényt, de nem tudta kihasználni. Nappal ugyan öngyilkosság volt a hajók mozgatása a folyón, de éjjel csak a régi roncsok jelentettek veszélyt.

Csujkov a német lökéssel egy időben a Mamajev-kurgánra támadt. Újra hangsúlyozta a kis létszámú rohamcsapatok fontosságát. A maximum 80 fős egységek három részből álltak: rohamosztag, erősítés, tartalék. A rohamosztag 10 fős volt. Feladata az ellenséges állásba való behatolás, fegyverzete rövid csövű géppisztoly, gránát, tőr, gyalogsági ásó, furkósbot. A sikeres roham után a parancsnok jelzőrakétát lőtt fel. Erre az erősítés 20-25 embere biztosította a területet. Az erősítés fegyverzete: könnyű- és nehézgéppuskák, gránátok, tőrök, páncéltörő puskák, aknavetők, robbanóanyag. A védelmi állást is az erősítés alakította ki. Mindezek után érkezett a tartalék a maradék katonákkal, átvenni és biztosítani az elfoglalt állást. Erős ellenállás esetén átvehették a másik két csapatrész szerepét. A rohamcsapat célja: 48 órán át tartani magát. Ennyi idő alatt illesztették be az állását egy front vagy hadsereg állásrendszerébe. Ezzel a taktikával harcoltak a szovjet katonák Sztálingrád romjai között. Hatásfokuk komoly volt. Egy naplóbejegyzés: "Új területre irányítottak minket. Éjszaka volt, de sok sírkeresztet láttunk, rajta német sisakokkal. Tényleg ilyen sok katonát vesztettünk? Az Isten verje meg Sztálingrádot!" Az egyik ház falán orosz felirat jelent meg: "Nincs helyünk a túlparton". A halál könnyen jött. Az épületekben sosem lehetett tudni, hol bújnak meg az ellenség orvlövészei. Ha műszakiak voltak a közelben, bármikor, bármelyik épületet felrobbanthatták aknákkal. Bármelyik utcasarkon szembe lehetett találkozni az ellenféllel. Ehhez az állandó feszültséghez társult a füst, a tüzek melege, a temetetlen, oszlásnak indult holttestek bűze. A súlyosan megrongálódott házak bármikor összeomolhattak. A Volga túlpartján lévő szovjet tüzérség is pusztította a németeket, a német tüzérség pedig a vöröskatonákat. A túléléshez rendkívüli szívósság és nagy adag szerencse kellett. A 24. páncéloshadosztály egyik tagja, Wiener hadnagy így emlékszik vissza: "A front nem egyéb, mint a folyosó két szoba, vagy a padló két szint között. A vészkijáratokon és a kéményeken keresztül kapnak segítséget a szomszédos épületekből. Éjjel-nappal, szünet nélkül folyik a harc. Emeletről emeletre, a robbanások füstjében kézigránátokat dobálunk egymásra, mindenütt repeszek, vér, szétrombolt bútorok, emberi testrészek hevernek."

A németek mégis sikeresen nyomultak ismét előre. A bátor szovjet támadás összeomlott, és a Wehrmacht a Dzserzsinszkij traktorgyár felé haladt. A Mamajev-kurgánon a 95. szovjet hadosztály a vereség szélén volt. A német erők csaknem 3 kilométert haladtak egy nap alatt. Csujkov azt írta a naplójába: "Még egy olyan nap, mint a mai, és a Volgában végezzük!" Jelentésében kitért arra, hogy a Luftwaffe légifölénye életveszélyes, és a tartalékok beérkezése létfontosságú. A Délkeleti Front politikai biztosa, a későbbi főtitkár, Nyikita Hruscsov is egyetértett a helyzet súlyosságával.

Éjjel Rogacsev hajói átdobták Szmehotvorov ezredes 193. hadosztályát. Csujkov ezt az erőt a Barikádok gyár déli részére vezényelte. 28-án hajnalban a szibériaiak ismét támadást kezdtek a Mamajev-kurgánon. Eredmény nem született. Az arcvonal középső szakaszán pedig beindult a német főcsapás. Csujkov nem ijedt meg. Tudta: az előző napi német eredményeknek ára volt: sok tisztet és altisztet veszített Paulus serege. A 6. hadsereg az ipari városrészre összpontosított. Csujkov nem ugrott be ennek. A középső szakasz erőit nem rendelte a gyárak védelmére, pedig 29-én a 112. hadosztály a szilikátgyárig hátrált. A Vörös Október gyár északi területe elesett. A Volga 1 km-re volt. Ha a németek elérik, a 62. hadsereg szétszakad, és Csujkov harcálláspontja elvész. Szmehotvorov nemrég érkezett hadosztálya a puszta létéért küzdött, de megállította a 24. német páncéloshadosztályt. A szovjetek ezzel időt nyertek soraik rendezésére. Ez azt hozta magával, hogy míg a 6. hadsereg egyre gyöngébb lett, a Vörös Hadsereg egyre erősödött. Tükrözi a helyzetet egy újabb német naplórészlet: "Ezredünk a Barikádok gyárat támadja. Sok orosz géppisztolyos tűnt fel. Vajon honnan veszik őket?"

Na még egyszer!

Október 5-re a német támadás kudarcba fulladt. A Barikádok üzem déli sarkánál lévő szilikátüzem elesett ugyan, de a gyárépületek szovjet kézen maradtak. Mindkét fél tudta: a döntés közeledik. Hitler leállított minden más támadást a keleti fronton. Október 11-én Paulus még egyszer összeszedte erejét, és támadást indított. Reggel nyolckor 90 ezer német katona és 300 harckocsi zúdult a 62. hadseregre. A Luftwaffe is kegyetlenül támadta a védekezőket. A roham sikeres lett, a 14. páncéloshadosztály bekerítette a 112. szovjet hadosztályt. Ha délnek fordul és továbbhalad, a vereség a szovjeteknek elkerülhetetlen. Nem így történt.

A 6. hadsereg kettévágta a 62. hadsereget. A traktorgyárnál dúló elkeseredett harc reménytelen volt Csujkov szemében, nem is küldött oda több egységet, inkább a Barikádokat akarta védeni. Október 16-án újabb szibériai hadosztály érkezett be. A 14. páncéloshadosztályt beásott T-34-esek tüze fogadta. Második próbálkozásra sikerült áttörni ezt a vonalat is. Csujkov szavaival: "Égtek az épületek, még a föld is lángolt, és a páncélosok is." Egy kirgiz katona pedig ennyit mondott egy riporternek: "A város fáradt, a ház is fáradt, a kövek is fáradtak. Mi soha nem fáradunk el."

A tusa elérte csúcspontját. A Barikádok kapuját ostromolta a Wehrmacht. Hamarosan már a műhelyekben, a munkapadok között pattogtak a lövedékek. Október 18-án Csujkov ismét harcálláspontja áthelyezésére kényszerült. A szabad ég alatt rendezkedett be, az arcvonaltól 1 km-re. Délre Szmehotvorov 193. hadosztálya összeroppant. Csujkov 250 méterre hátravonta csapatait. 20-ára a Dzserzsinszkij traktorgyárat a németek biztosították. A Barikádok Lőszergyárat bekerítették. 23-án betörtek a Vörös Október Acélművek műhelyeibe. A Barikádok nagy részét elfoglalták. A Vörös Október öntödéiben lángszóróval és csákánnyal folyt a küzdelem. Leírhatatlan elkeseredéssel, a szenvedésekbe belefásultan harcoltak az ellenfelek. Ilyen heves közelharcot sosem jegyzett fel a hadtörténelem azóta sem. S ekkor mindkét fél kimerült. A szovjetek ideiglenesen, a németek végleg. Október 29-én nyugalom szállta meg a Vörös Októbert. A támadók 300 méterre álltak a Volgától. Ennyi mentette meg Csujkov 62. hadseregét a vereségtől. A németek ereje több támadásra már nem volt elegendő.

Felragyog az Uránusz

Nemcsak Paulus kényszerült megállásra. A 4. hadsereg sem jutott előre, a német erők bal szárnya pedig fedezetlenül "lógott a levegőben". A Kalmük-sztyeppén összesen egy hadosztály tartotta a vonalat. A 4. román hadsereg még felvonulóban volt. A 6. hadsereg bal szárnyán szintén románok álltak a 3. hadseregükkel. Tőlük északra a 8. olasz hadsereg helyezkedett el, még északabbra pedig a 2. magyar hadsereg - persze tartalékok nélkül. Zsukov a helyzetet jól ismerte. Nyilvánvaló volt, hogy a gyengébb tengelycsapatokon fog először áttörni. A Sztavka szeptember közepén ki is dolgozta a "Mars" és az "Uránusz" hadműveleteket. A Mars a német "Közép" hadseregcsoport ellen, az Uránusz a "B" hadseregcsoport ellen irányult. Rzsev és Sztálingrád térségében terveztek katlanokat. A Vörös Hadsereget átszervezték. A "munka közbeni kiképzés" jól sikerült: A politikai biztosok hatalma megszűnt, a tehetséges tisztek előtt megnyílt az út. Zsukov Sztálin helyettese lett.

Az Uránusz keretében Sztálingrádtól északnyugatra Kalacs felé terveztek csapásokat mérni, majd bekerítéssé alakítani a mozdulatot, így a németek a saját módszerüknek esnének áldozatul: a katlancsatának. Az előkészületek gőzerővel beindultak. Október végén létrehozták a délnyugati frontot. Ennek a parancsnoka N. F. Vatutyin vezérezredes lett. (Vele majd még Kurszknál találkozunk.) A doni front élére Rokosszovszkij került, a régi délkeleti front vezetője pedig A. J. Jerjemenko vezérezredes lett. (Ez a front lett októbertől a sztálingrádi front.) A főcsapásban Sumilov, Tolbuhin, és Trufanov tábornokok erői vettek részt. Ez három hadsereget jelentett a kivérzett 6. hadsereg, a 4. hadsereg maradványai, és a 3. román hadsereg ellen. Ráadásul ezt mind sikerült titokban tartani. A szovjetek álcázása, a "maszkirovka" igen jól működött. Ál-rádióállomásokkal, álcázással teljesen megtévesztették ellenfeleiket. A biztonsági intézkedések odáig mentek, hogy Csujkov november 18-ig azt sem tudta, mikor mentik fel leharcolt hadseregét.

November 19-én reggel 8 óra 50 perckor a tüzérségi előkészítés megkezdődött. Vatutyin hadseregei keskeny frontszakaszon, több lépcsőben támadtak. Az áttörés teljes volt. Három román hadosztály rögtön az elején katlanba került. A menekülők a Csir folyó felé vonultak vissza. Egy előrevetett szovjet osztag Kalacsnál egy létfontosságú hidat meglepetéssel elfoglalt, és tartani is tudta. November 22-én a 4. gépesített hadtest is beérkezett dél felől. Vatutyin azt hitte, hogy 90 ezer főt zárt körbe, és ezt gyorsan felszámolhatja. A valóság kissé más: 300 ezer ember rekedt a sztálingrádi gyűrűben.

Paulus átlátta a helyzetet, rájött, mi következik. A katlan felszámolásának időpontja még kérdéses volt, ezért Paulus az OKH-nak javasolta: engedélyezzék a kitörést, amíg lehet. A Halder utáni vezérkari főnök, Kurt Zeitzler is látta a helyzetet, és higgadt logikával érvelt Hitlernél. A Vezér viszont csak dogmáit hajtogatta az oroszok alsóbbrendűségéről és képzetlenségéről. Nem vette észre, hogy ez a Vörös Hadsereg már nem az, mint ami egy évvel korábban nézett szembe a jól képzett Wehrmachttal.

A jeges pokol

Paulus minden erejét visszavonta Sztálingrádba. A katlan mindössze 40 km széles volt, és 20 km hosszú. A város és Pitomnyik repülőtere tartozott ide. Hitler ekkor engedélyezte a 4. hadsereg maradványainak a visszavonulást. A magára maradt 6. hadsereg azonban keményen védekezett. A november 24-i támadást visszaverték. A védelemnek kedvező romos terep most a németeket segítette. Sztálin dühöngött, Hitler nemkülönben. Zeitzler tovább erősködött a 6. hadsereg kitörése mellett. Göring vállalta, hogy légi úton ellátja a 6. hadsereget. Ez természetesen eleve túlzó ígéret volt, de Göring bizonyítani akart. Ezzel szemben 800 repülőgépet vesztett el, és a szükséges ellátmány csekély hányadát tudta eljuttatni a katlanba. Hitler Göring fogadkozására (is) döntött a 6. hadsereg feláldozása mellett. Azt hitte, az ellátás sikerülhet, és tavasszal minden kezdődhet újra...

A Führer azért tett is valamit Paulusért. Manstein tábornok vezetése alatt egy új hadseregcsoportot indított a katlan áttörésére. Ez a Don hadseregcsoport csupa leharcolt, megtépázott seregtestből állt. Manstein is tudta ezt, december közepéig nem is akart mozdulni. Javasolta viszont - persze hiába - Paulus kitörését. Megérkeztek a harctérre az első PzKfw. VI Tigris harckocsik is. Manstein december 12-én Kotyelnyikovo felől támadott. A Wintersturm (Téli vihar) hadművelet kezdete át is törte az 51. szovjet hadsereg vonalait. 16-án már 50 kilométerre voltak Paulustól. Ô azonnal kérte is Hitlert, hogy törhessen ki, és egyesülhessen Mansteinnal. Hitler azonban nem engedélyezte ezt. Von Seydlitz-Kurzbach tüzérségi tábornok hiába követelte e kitörést parancsszegés árán is, Paulus kitartott.

Sztálin aggódni kezdett Manstein miatt. Zsukov és Vasziljevszkij vakmerő tervet javasolt: hagyják Mansteint betörni Sztálingrádba, aztán őt is bekerítik. Sztálinnak ez túl kockázatos volt, és követelte a Téli vihar megállítását. Zsukov bevetette hát Malinovszkij tábornok 2. gárdahadseregét. (A "gárda" előnév nagy megtiszteltetést jelentett, a gárdaegységek a szovjet haderő elitjei voltak.) Szenteste megindult a gárdahadsereg, és a felmentő német sereget visszavetette. (A német tankok új ellenségre találtak: a rágcsálókra. A hideg ellen szalmával bélelt árkokban tartották a harckocsikat. A szalmában élő egerek aztán elrágták az elektromos kábeleket is. A járművek sokszor el sem tudtak indulni.)

A szovjetek nem feledkeztek meg a Kaukázusban lévő "A" hadseregcsoportról sem. Elvágásuk érdekében indították meg a "Kis Szaturnusz" hadműveletet. Eredetileg a "Szaturnusz" célja Rosztov elfoglalását is tartalmazta volna, de ez még nem volt reális, ezért Vasziljevszkij a kisebb hadművelet mellett döntött. 16-án elindultak a hadseregek. A végrehajtást Vatutyin elügyetlenkedte, mégsem történt nagy baj. A német tartalékok ugyan beérkeztek, meghiúsítva a tacsinszkajai és morozovszki repülőterek elfoglalását. Ennek ellenére elvágták a Sztálingrád felé vezető utakat, és összeomlott a Csir melletti ellenállás is. Manstein rájött: ha el is éri Paulust, ott kell hagynia, mert az elvágott utak miatt neki sem lesz utánpótlása.

Paulus seregének tehát maradt a légi utánpótlás. Ez azonban a szükséglet alig egyhatodát tudta szállítani. Göring állandóan magyarázkodott, hivatkozott az időjárásra. A valós okok egy része a gépállományban keresendők. A krétai vállalkozás a Ju-52 szállítógépeket megtizedelte. Fel is kellett használni minden olyan gépet, ami szállítani tudott, még a He-111-es bombázókat is. A gépek mégsem bizonyultak elegendőnek. Persze, az orosz télben repülni sem volt egyszerű feladat. A Pitomnyik melletti repülőtér elvesztése után már csak ejtőernyővel, ejtőtartállyal lehetett minimális ellátást biztosítani. A 6. hadsereg éhezett, emellett fázott is. A sztálingrádi tél kegyetlenebb volt a moszkvainál. Rövidebb volt, de szeszélyesebb. Egy-egy kisebb felmelegedést szélviharok kísértek. A hideget tehát komoly hőingadozás tette változatossá. Aki látta Joseph Vilsmaier filmjét Sztálingrádról, annak nem kell ecsetelni a viszonyokat. A mínusz 25-30 fokos hideg ellen a németek alig rendelkeztek védőruhával. A német katonák ezrei fagytak meg és haltak éhen. A csizmák, ha beáztak, nem értek semmit. A katonák lába feketedésig lefagyott. A fagyáskárok sebhelyeket okoztak, egy darab kenyérért bármire képesek voltak a kiéhezett harcosok. A sebesültek, fagyottak száma akkora volt, hogy repülőgépen való elszállításuk megoldhatatlan volt, amíg ez egyáltalán szóba jöhetett. Nem volt gyógyszer, kötszer. A Blitzkrieg végleg a múlté lett már. A legközelebbi német csapatok is 200 kilométerre álltak Paulustól. A német harcosok tudták, hogy elvesztek. Utolsó leveleiket írták, és várták, aminek jönnie kell.

A Gyűrű összeszorul

Zsukov javaslatára a szovjet seregeket Rokosszovszkij kezében összpontosították. A tábornok rögtön megadásra szólította fel a németeket, Paulus azonban ezt visszautasította. Felfoghatatlan volt, hogy a Führer, akire minden katona fölesküdött, feláldoz értelmetlenül egy egész hadsereget. 1943. január 10-én pedig elkezdődött a végső harc, az oroszok "Gyűrű" hadművelete. Az orosz cél a katlan feldarabolása volt. A németek lőszerhiányuk, legyengültségük ellenére keményen védekeztek. 12 nap kellett ahhoz, hogy az oroszok felszabadítsák a pitomnyiki repülőteret. Ezzel megszakadt az utolsó köldökzsinór is a III. Birodalom felé. A hónap végére a katlant sikerült feldarabolni. Jellemző Paulus és Hitler táviratváltása:

"A 6. hadsereg üdvözli Führerjét hatalomra jutásának évfordulója alkalmából. Sztálingrád fölött még itt leng a horogkeresztes zászló. Legyen harcunk az élő és eljövendő nemzedékeknek példa arra, hogy reménytelen helyzetben se kapituláljanak, és akkor Németország győzni fog."

A válasz:

"Paulus vezérezredesem!
Az egész német nép már ma mély meghatottsággal tekint erre a városra. Mint a világtörténelemben annyiszor, ez az áldozat sem lesz hiábavaló. Klausewitz hitvallása beteljesedik. A német nemzet csak most fogja fel e harc teljes súlyát, és meghozza a legnagyobb áldozatokat. Gondolatban mindig Önnel és katonáival az Ön Adolf Hitlerje."

Egyúttal megérkezett Paulus előléptetése tábornaggyá. Ekkorra azonban Paulus már a sztálingrádi nagyáruház foglya volt, orosz tankokkal körülvéve. Az előléptetés üzenete egyértelmű volt: német tábornagy még sosem adta meg magát. Paulus azonban felvállalta az elsőséget, és nem lett öngyilkos Hitler elvárása szerint. Lefogyva, borostásan vonult fogságba. Január 31-én parancsot adott a harcok beszüntetésére. Egy elszigetelt csoport erről nem értesült, és folytatta az ellenállást. Rokosszovszkij ezen felbőszülve több mint 300 ágyút vont össze, és addig lövette a kitartó németeket, míg ők is le nem tették a fegyvert. Ekkor 1943. február 2-át írták. A 6. hadsereg annyiban volt példamutató, hogy esküjéhez híven az utolsó lőszerig harcolt a Führeréért. A hadjárat és a csata vezetése azonban német oldalon elrettentő példa lett. Több mint 100 ezer német katona esett el, és 91 ezer került orosz fogságba. Többnyire ők sem látták többé a Vaterlandot. Kb. ötezren kerültek haza, tíz évvel később. S az áldozatokat egy jelképért dobta oda Adolf Hitler, Németország ekkorra már szinte biztosan háborodott elméjű Vezére. Csujkov a csata után nyilatkozott a sajtónak. Arra a kérdésre, hogy milyen taktikai hibát követtek el a németek, azt válaszolta: "Taktikai hiba a németek részéről nem történt. Elkövettek azonban egy igen nagy stratégiai hibát." "És mi volt az?" "Hitlerre bízták a főparancsnokságot."

A Wehrmacht Sztálingrádnál megtanulta, hogyan kell védekezni. Olaszországban sikerült is feltartóztatni a szövetségeseket. Monte Cassino csatája ugyan nem lett a szövetségesek Sztálingrádja, de a német hadsereg ott mutatta be, mit tanult a Volga partján.