"A szégyen napja"
Szerző: Horváth Zoltán

1941. december 7-e - Roosevelt elnök szavai nyomán - ezen a néven vonult be Amerika történelmébe. A japán császári flotta, repülőgépeinek sikeres rajtaütése folytán, bő féléves előnyhöz juttatta hazája hadseregét. Miközben az amerikaiak tönkrezúzott csendes-óceáni hadiflottájuk újjáteremtésén fáradoztak, azalatt a japán csapatok, az oldalba támadás kockázata nélkül, úgyszólván "szabad kezet kapva" hódították meg a Csendes-óceán délnyugati térségének nyersanyagokban gazdag területeit. Az orvtámadásnak és előzményeinek könyvtárnyi az irodalma. Magát a rajtaütést pedig már többször is megfilmesítették. Elsősorban a legutóbbi hollywoodi szuperprodukciónak - és természetesen az idei, kerek évfordulónak - köszönhetően ismét a figyelem középpontjába kerültek a 60 esztendeje történtek. Ez az írás a repülőgépekben ülők szemszögéből láttatja a nap fejleményeit.

Szolgálati hely a paradicsomban

"Gabby" Gabreski hadnagyot - a nyugati front későbbi, 28 légi győzelmes mesterpilótáját, aki utóbb Koreában, F-86-os Sabre jettel 6,5 lelövést elérve, ismételten ász lett - tiszti kinevezése után helyezték a Hawaii-szigetekre. Mikor megtudtam, hogy hová vezényeltek, örömömben a levegőbe hajítottam a sapkámat. Egyből megütöttem a főnyereményt! - ujjongtam magamban. - Mások tetemes összeget áldoznak azért, hogy ebben a trópusi paradicsomban vakációzhassanak. Nekem meg még fizetnek is érte! Sokan vélekedtek hozzám hasonlóan a 43000 fős helyőrség katonái, tengerészei és tengerészgyalogosai közül. Az egyre gyülekező háborús felhők ellenére a veszélyt jelentéktelennek tartottuk. Egyetlen, számba vehető ellenségünktől ugyanis egy hatalmas óceán választotta el támaszpontunkat. Mindenkit megnyugtatott a tudat, hogy Japán ennek túlsó felén, tőlünk több mint 5000 km-re, nyugatra fekszik. A Hawaii-szigetcsoport különösen pilótaszemmel nézve bizonyult nagyszerű szolgálati helynek. A ragyogó időben és mesébe illő környezetben a felszállások kimondottan élményszámba mentek. Századunknál a csillagmotoros Curtiss P-36 Hawkokkal párhuzamosan repültük a korszerűbb, soros motorú P-40-eseket. Olykor előfordult, hogy légióra-szaporítás céljából az aprócska és mozgékony, bár idejétmúlt Boeing P-26-ossal is levegőbe kellett emelkedni. Ha nem osztottak be ügyeletesnek, akkor nem volt túl hosszú a szolgálat. Reggel 8-tól ebédig rendszerint 2 gyakorlórepülést hajtottam végre, aztán - némi kis papírmunka elvégzését követően - szabad volt az egész délután. Valamennyien rohantunk a tengerpartra szörfözni, horgászni és persze hajtani a lányokat. Utóbbi esténként vált a legfőbb elfoglaltsággá. Erre a szórakozóhelyek serege nyújtott számtalan lehetőséget. Néha kevésnek tűnt a nap 24 órája ahhoz, hogy mindenben részt vegyünk. Ezért aztán jobbára hajnalban kerültünk saját ágyainkba.

A Hawaii-szigetek légiereje

A japánok 900 db-ra becsülték az ott lévő amerikai harci gépek számát. Ezzel szemben a támadás reggelén még fele annyi sem volt. A hadsereg légiereje, vagyis az USAAF 230 repülőeszközét állomásoztatta Hawaiin. Közülük a támadóerőt jelentő bombavetőket 33 db elavult és lassú Douglas B-18 kétmotoros, 12 db modern Boeing B-17 Flying Fortress négymotoros és 13 db, szintén korszerű Douglas A-20 kétmotoros képviselte. A szigetek légterét - beleértve az összes kikötői létesítményét is - 152 db vadászgépük védelmezte. Ebből 99 volt az 560 km/h csúcssebességre képes Curtiss P-40-ek mennyisége, 39 az 500 km/h legnagyobb sebességet elérő Curtiss P-36-osoké és 14 az alig 340 km/h maximumot tudó, merev futóműves Boeing P-26-osoké. A maradék 20 db különféle típusú, elavult felderítő- és futárgépekből tevődött össze.

A flottának és a tengerészgyalogságnak összesen 180 db repülőgépe volt. Legnagyobb mennyiségben a Consolidated PBY Catalina járőrhidroplánokat alkalmazták. A 69 db, közel 2500 km-es hatósugarú kétmotoros mellett a haditengerészet 40 db "mindenest", továbbá 21 db vadászgépet és zuhanóbombázót mondhatott magáénak. Utóbbiakat mint tartalékokat, a csendes-óceáni hajóhad 3 repülőgép-hordozójának számára tartották készenlétben, melyek fedélzetén különben egyenként 70-80 db repülőgép volt. A tengerészgyalogság 29 db Douglas SBD és Vought SB2U zuhanóbombázó, 11 db Grumman F4F Wildcat vadászgép és 10 db mindenféle kis gép felett rendelkezett.

A japán csapásmérőkről

A Hawaiin található és vérszegénynek inkább mondható amerikai légierőkkel szemben a Japán Császári Flotta legjobb repülőegységeit vonultatta fel. 6 anyahajójuk fedélzetén 420 db strapabíró és üzembiztos repülőeszköz, a kísérő cirkálókon pedig még további 7 felderítő hidroplán volt. A behajózott, összesen 144 db Nakajima B5N "Kate" torpedó- és bombavető, a 138 db Aichi D3A "Val" zuhanóbombázó és a szintén 138 db Mitsubishi A6M "Zero" vadászgép legénységéről rövidesen az amerikaiak saját kárukon tanulhatták meg, hogy személyükben a világon a legjobban felkészültekkel kerültek szembe.

Magáról a kiképzésről Abe hadnagy, a 2. hullám egyik zuhanóbombázó-századának parancsnoka ekként emlékezett: Az Akagi fedélzetén 9 Aichi D3A parancsnokságát bízták rám. 1941 márciusában az összes gépet, mind a 6 anyahajóról a Kyushu-sziget szárazföldi támaszpontjaira vezényelték. A feladat gyakorlás volt, éjjel-nappal, pihenés nélkül. Az Aichikkel 50-60 fokos szögben zuhantunk a célra, és 400 m-en oldottuk ki a gyakorlóbombákat. A célhajó közben eszeveszetten forgolódott jobbra, balra, és próbált ellógni előlünk. Minden gép felszállásonként 8 bombát dobhatott rá. Eleinte ezek közül egy sem talált, ami amellett, hogy nagyon elkeserített minket, ráadásul még jól fel is dühítette a parancsnokságot. Az erőfeszítések azonban végül meghozták az eredményt, mert álló célt hajszál híján 100%-os, manőverezőt pedig közel 80%-os biztonsággal találtunk el. Ezt a sikert azonban nem adták olcsón. A napi 5-6 légi órát teljesítő Aichi-személyzetek közül legalább tucatnyi zuhant és veszett a tengerbe. Kimerült pilótáik rosszul ítélték meg a felhúzás magasságát.

A japánok azonban nemcsak az alapos kiképzéssel és harci gépeik jó tulajdonságaival lepték meg az ellenfelet, hanem azok fegyverzetével is. Mindenekelőtt avval, hogy a "Kate" típusú gépeket olyan torpedókkal szerelték fel, melyeket alkalmazni lehetett a pearli kikötő sekély, alig 13 m mély vizében. Egyszerű, de hatékony módosításként a 800 kg tömegű fegyverre fából készült stabilizátorokat szereltek. Így azok a ledobást követően nem merültek le a szokásos 25 m-es mélységig, hanem csupán 6 m-re. Ezért aztán Pearlben a kioldást követően ezek a torpedók - az amerikai várakozással ellentétben - nem fúródtak mélyen az iszapba. Helyette nyílegyenesen hasították a vizet a torpedóvédő hálók nélkül horgonyzó célpontok felé. A "Kate" bombavetők számára, melyek 3000 m-en, vízszintes repülésből oldották ki terhüket, erre az alkalomra különleges és roppant hatásos páncéltörő bombát rögtönöztek a flotta 406 mm-es, 750 kg-os nehézlövedékéből. Ez képes volt átütni az amerikai csatahajók 500 mm-es páncélzatát.

Csendes vasárnapnak indult

Miközben reggel 6.05-kor összeállt a japán csapásmérő kötelék első hulláma, és a 189 gép dél felé zúgott, a gyanútlan hawaii sportreptereken eseménytelen napra számítva toltak ki hangárjaikból néhány gépet. A katonai repülések száma is csak a szokásos töredékének ígérkezett. A légi támaszpontokon aznap 6.20 és 7.55 között összesen 36 gép érkezésére számítottak. Az Államokból jelzett és a Fülöp-szigetekre tartó 12 db B-17 négymotoroson kívül a 7, járőrbe indult PBY Catalina hidroplán visszatérését és a Wake-et megjárt Enterprise anyahajó szokás szerint 350 km-ről előreküldött két zuhanóbombázó-századát várták. Utóbbi egyben a nap legnagyobb kötelékét is jelentette, hiszen 18 db SBD landolásáról volt szó. Civil részről összesen 8 db kétülésesnek volt felszállási engedélye ezen a reggelen. A Piper Cub, Aeronca és Interstate Cadet típusú iskola- vagy sportgépeken túl még esedékes volt egy óriásnak, a Pan Am légitársaság menetrend szerint közlekedő - Boeing A-314 Clipper - utasszállító hidroplánjának a leszállása.

Az említett kisgépek már javában iskolaköröztek, illetve a levegőben tartózkodtak, mikor 7.40-kor, több mint 400 km megtételét követően - pontosan a számított időben - a Fucsida fregattkapitány vezette, 3000 m-en repülő kötelék elérte Oahu északi csücskét. Ott a támadás vezetője, tartva magát a szigorú rádiózási tilalomhoz, gépe fülkéjének tetejét hátratolva rakétapisztollyal adott jelt a támadáshoz szétválásra. Ahogy azt az elmúlt 10 hónapban gondosan begyakorolták, a bombázók, zuhanóbombázók, torpedóvetők és vadászgépek az előírt magasságokat felvéve az előírt útvonalakra fordultak. 7.49-kor, a rádiócsendet megtörve, rádiósával lekopogtatta a "to-to-to" jelzést, melyet véve a századok parancsnokai elkezdték a támadást. 4 perc múlva pedig leadatta azt a híres, rövid üzenetet, mely megváltoztatta a történelmet.

"Tora! Tora! Tora!"

A légi csapás váratlanságának sikerét jelentő szavakat nemcsak a japán anyahajókon, hanem flottájuk főhadiszállásán is vették. A gépekben ülők kitörő örömébe azonban kis üröm is vegyült. Amerikai vadászgépeket és légvédelmi zárótüzet ugyan egyáltalán nem észleltek, ám Fucsida és pilótái mégis kellemetlen felfedezést tettek. Sehol sem látták a 20 km2 -es hadikikötőben horgonyzó, mintegy 130 hajó között a kötelék elsődleges célpontjait, az ellenség repülőgép-hordozóit. A hadtörténet legszerencsésebb fordulatai közé számítható, hogy december 7-én reggel ezek egyike sem tartózkodott Pearl Harborban. A Lexington és az Enterprise a tengerészgyalogság vadászgépeit szállította két szigettámaszpontra, Midway-re és Wake-re, mialatt a Saratoga San Diegóban járt, hasonló rakományért.

Mielőtt azonban a "Kate" torpedóvetők néhány m-re süllyedve ledobták volna a békésen horgonyzó csatahajókra, cirkálókra és rombolókra pusztulást hozó acélszivarokat, 7.50-kor a vadászgépek és zuhanóbombázók lecsaptak Oahu fél tucat légi támaszpontjára. Habozás, figyelmeztetés és irgalom nélkül. A légi fölény kivívása ugyanis elengedhetetlen volt ahhoz, hogy bomba- és torpedóvetőik zavartalanul "tevékenykedhessenek". Dolguk sokkal egyszerűbb volt annál, mint amire számítottak. Az amerikai hadsereg parancsnoksága ugyanis tartott a szigetek 160000 japán származású lakosától. Az esetleges szabotázsakciók kivédésére a gépeket - a repterek szélein, szétszórtan felépített, U alakú fedezékek helyett - takaros sorokba rendezve, a futópályák közepére sorakoztatták. Ôrzésük így valóban sokkal egyszerűbb lett. Sajnos elpusztításuk is. Erre lett többek között szomorú példa az, ami a 800 hektáros területű Hickam Field légi támaszponton, közvetlenül a pearli kikötő kerítése mellett történt. Az egymást követő japán hullámok játszi könnyedséggel lőtték és bombázták szét a 400 m-es sorba - szárnyvég a szárnyvéghez - összetolt, közel félszáz bombázógépet. Közülük a következő napokban csak 16-ot tudtak bevethető állapotba "pofozni". A halottak és sebesültek száma meghaladta az 500-at. Az alacsonytámadások hatékonyságát a flotta bázisain is megtapasztalták. A legnagyobb veszteséget a Pearltől 30 km-re fekvő Kaneohe-öböl hidroplántámaszpontja szenvedte el, ahol a szigetek 69 db PBY járőrgépéből 36 állomásozott. Az ott horgonyzó vagy partra vontatott kétmotorosok közül a japánok 27-et semmisítettek meg, további 6-ot pedig megrongáltak. Csupán az a 3 menekült meg, amelyek éppen valahol az óceán felett teljesítették napi feladatukat. A Pearltől 15 km-re északra található Wheeler Field 100 db-os gépmennyisége folytán a legnagyobb vadászrepülő-támaszpontnak számított. Ez a bázis sem úszta meg. A P-36-osok és P-40-esek könnyű célokként sorakoztak a reptér kellős közepén. A reggeli nap fényében ezüstösen csillogó, cápaként lecsapó Zerók és "Val"-ok pilótái először nem is hittek a szemüknek. A zuhanóbombázók vezetői - a célzásba és géppuskázásba belefeledkezve - néha olyan alacsonyan kapták fel gépeiket, hogy az Aichik merev futói eltépték a telefonvezetékeket. Nyomukban felgyújtott gépek tucatjai és lángoló hangárok maradtak. Továbbá halottak, sebesültek százai. A tengerészgyalogság Ewa támaszpontján rajtaütő vadászgépekben ülők az oldalkormánypedálokat taposva, legyezőszerűen szétterítve szórták a géppuska- és gépágyúlövedékeket. A módszerrel sikerült is a bázis 50 repülőeszközének 60%-át elpusztítaniuk a földön.

Az óriások pusztulása

A torpedóvetők pilótáinak ügyességét még ellenfeleik is elismerték. Nem mindennapi tudás és hidegvér kellett ahhoz, hogy a szűk kikötőben - mindössze néhány másodperc alatt - közel a vízszintig süllyedjenek, ráfordulva megcélozzák a hajókat, majd a megfelelő magasságot tartva kioldják a torpedókat, és aztán természetesen időben felhúzzák gépeiket. Mikor Fucsida 3000 m-ről letekintett, az öbölben közel 40 torpedó sodorvizét látta. Ezek legtöbbje célba is talált. 8.25-re az Amerikai Csendes-óceáni Flotta legerősebb hajói mind harcképtelenné váltak. Az Oklahoma csatahajóba 5 torpedó csapódott. A 29000 tonnás páncélosban, mely 8 percre rá felborult, 415-en lelték halálukat. A 32600 tonnás Arizona csak egy torpedót kapott. De elülső lőszerraktárában - a 8.10-kor becsapódó páncéltörő bombától - 900 tonna robbanóanyag "indult be". A detonáció szemtanúk szerint 5-6 m-re feldobta a páncélos monstrumot, ami ettől kettétört, és azonnal elsüllyedt. A kikötő felett köröző japán gépeket is alaposan megtáncoltató lökéshullámot követő füst- és lángoszlop közel 1000 m-ig tört fel. A csatahajón azokban a percekben hősi halált halt 1177 tengerész több mint a felét tette ki a flotta aznapi veszteségének. Habár a csatahajók közül a West Virginia és a California szintén elsüllyedt, a Nevada megfeneklett, a Tennessee, a Maryland, valamint a Pennsylvania pedig többé-kevésbé megrongálódott, csupán az Arizona és az Oklahoma veszett el végleg. A többi 6 később visszatért a szolgálatba. A legelsőként a Maryland, melyet a következő február már ismét az óceánon talált. A japánok a megnevezetteken kívül elsüllyesztettek további 3 rombolót, 3 cirkálót és 4 segédhajót. Az ezeken felül megrongált hadi- és segédhajók száma több tucatra volt tehető. A különböző források a veszteségekről eltérő számadatokat közölnek. Akárcsak a két támadóhullám gépeinek összmennyiségéről, mely ezek szerint 350 és 360 db között lehetett.

Háborúba csöppenve

London őrnagy - aki a Fülöp-szigetekre tartó, 12 db vadonatúj B-17-esből álló köteléket vezette - a 14 órás repülést követően már alig várta a földet érést. Gépei 7.55-kor meg is kapták a leszállási engedélyt. A Hickam légi támaszpont irányába sikló, üzemanyagkészletük utolsó literjeit fogyasztó négymotorosok mögött hirtelen japán vadászgépek tűntek fel. A védtelen bombázókban a pilóták csak saját tudásukra hagyatkozhattak e nem várt "fogadóbizottság" lerázásában. A gépek védőfegyverzetét és páncélzatát ugyanis a hosszú átrepülés idejére kiszerelték. Az ezeket tartalmazó ládákat pedig a megfelelő kiegyensúlyozás érdekében a raktérben, a törzs meghatározott pontjaihoz rögzítették. A fegyvertelen nehézbombázók lelövése ennek ellenére is "kemény diónak" bizonyult. A B-17-esek szívósságáról a japánok körében futótűzként terjedő legenda ezekben a percekben kapott lábra, mivel az összelövöldözött kötelékből mindössze egy gép veszett oda és 3 rongálódott meg súlyosabban. Köztük a vezérgép, mely futóműhiba miatt "félkerékre" szállva, hason csúszással fejezte be útját. A kötelék más B-17-esei, sarkukban a Zerókkal, "nyugodtabb" leszállóhelyet igyekeztek találni. Ám ilyenre aznap reggel nem akadhattak, hiszen Oahu szigetének összes repterét támadták. Ennek ellenére végül landolni tudtak, bár egyikük üzemanyaga csak egy közeli golfpályáig futotta.

Ennél rosszabbul jártak az Enterprise anyahajó SBD zuhanóbombázói. A két repülőszázad délnyugat felől gyanútlanul közeledő, összesen 18 gépe egyenesen a legnagyobb zűrzavarba csöppent. A repülőgép-hordozón Halsey tengernagy és törzse először egyik fiatal pilótájuk kétségbeesett rádióüzenetéből szerzett tudomást arról, hogy Pearl Harborban valami nagy baj van. Rádiósaik ugyanis tisztán hallották, amint azt sikoltotta: Ne lőjetek! Ez amerikai gép! A következő félórában öt SBD vált a Zérók prédájává. Az egyiket Dickinson főhadnagy vezette. A több hónapos, kimerítő tengeri gyakorlatozás végén már alig vártam, hogy ismét a szárazföldre léphessek. Géppuskásommal - Miller őrmesterrel - az előttünk álló szép napokról dumáltunk. Ám a jól megérdemelt pihenés helyett belerepültünk a háború kellős közepébe. Bázisunk, a tengerészgyalogság Ewa támaszpontjának közelében jártunk, mikor felülről vörös karikás felségjelzésű, rendkívül gyors és fürge vadászgépek csaptak le. A századot egyből szétszórta kíméletlen tüzelésük. Az SBD-t hevesen megrázó becsapódásokból sejtettem, hogy a vezérsíkokkal együtt szétlőtték a törzs hátsó részét is. Hátrapillantva láttam, hogy fáklyaként lángol minden. De azt, hogy mi történt Millerrel, nem tudhattam, mivel a füst és a lángok mindent eltakartak. Mint ahogy arról sem volt fogalmam, mi történt a századombeliekkel, a 6-os tengerészgyalogos felderítő-bombázókkal. Miután az orrát leadó SBD a kormányoknak sehogy sem engedelmeskedett, nem sok választás maradt, mint ugrani. Az egymásköztibe üvöltve szólítottam géppuskásomat, de nem válaszolt. Mivel első alkalommal kényszerülten ejtőernyővel elhagyni gépemet, fejben elsoroltam a teendőket. Szerencsére ezt a közismerten alapos "bőrnyakú" kiképzésen mindenkibe "beleverték". Kikötöttem a hevedereket, magam alá húztam a lábaimat, és a fülke oldalába kapaszkodva felegyenesedtem. A menetszél egyből letépte szemüvegemet. A gép balra beperdülve, villámgyorsan veszítette magasságát. Alig lehetett 350 m-en, mikor jobbra elrúgtam magam a fekete füstöt húzó madártól. Fél méterre tőlem suhant el az, ami a függőleges vezérsíkból megmaradt. Nem sokat teketóriáztam, hanem megrántottam a kioldózsinórt. Az ernyő hirtelen rántással belobbant. Ahogy tanultam, gyorsan felnéztem a kupolára, minden rendben van-e vele. Megnyugodva láttam, hogy a fehér selyem pontosan a megfelelő módon dagadozik. Hirtelen óriási robbanást - SBD-m becsapódását - hallottam. Csak másodperceim maradtak a nyomában feltörő, fekete füstoszlop tanulmányozására, aztán magam is földet értem. A nagy puffanás után minden porcikám fájt, de legalább éltem. Szerencsém volt, hogy olyan alacsonyról ugrottam, mert így sem a repteret is támadó japán vadászoknak, sem pedig a támaszpontot őrző és vadul lövöldöző őrkatonáinknak nem volt idejük kilyukasztani az irhámat. Utóbbiak az amerikai felségjelű repülőgépekre nézve sajnos csaknem olyan veszélyeseknek bizonyultak, mint az ellenség. Többek között ugyanis az akkor reggel elpusztult 6 SBD közül 1 db lelövése biztosan a lelkükön száradt. A megsemmisült amerikai zuhanóbombázókban 3 pilóta és 2 géppuskás lelte halálát, további 3 fő pedig megsebesült.

A második hullám

Abe hadnagy és százada a második hullámban repült. 7.15-kor fordult dél felé az alakzatba fejlődött 171 gép. A 2. támadó hullám vezérgépét Simazaki korvettkapitány vezette. Az elsőhöz képest ebben nem voltak torpedóvetők, hanem helyettük több, összesen 9 repülőszázadnyi, vagyis 81 db Aichi zuhanóbombázó. Ezeket és az 54 Nakajima bombavetőt 36 Zero vadászgép oltalmazta. A csapásmérő flotta biztonságára - az anyahajók fedélzetén vagy a levegőben - több mint félszáz vadászgép állt készen. A számítások szerint 180 fokos irányt követve, másfél óra volt az út Oahuig.

Az odalent gomolygó felhők résein át hamarosan látni lehetett az ellenséges hadikikötőt. Honolulu felett a zuhanóbombázó-századok egymás után fejlődtek támadó alakzatba. Az ilyenkor szokásos eljárást követve, magam is ellenőriztem a műszereket, a célzókészüléket és a kioldószerkezetet, majd hátratolva a fülketetőt, kihajolva is azonosítottam a célokat. Minthogy a Ford-szigeten vad tüzek tomboltak, a vastag füst miatt nem volt éppen könnyű a dolgom. Ennek ellenére a sziget közelebbi oldalán, a kettős sorban horgonyzó csatahajók még így is jól kivehetőek maradtak. Némelyikből hatalmas lángnyelvek és koromfekete füstoszlopok törtek az ég felé, míg másikak oldalából vastag, barna sugárban ömlött az olaj. Fedélzetükön a szapora villogás erős légvédelmi tűzről árulkodott. Úgy éreztem, mintha valamennyi fegyverükkel az én Aichimet vették volna célba. Rémüldözésre azonban nem volt idő. A tőlünk jobbra felzárkózott század gépei, egymás után alábukva, már támadásba is lendültek. Rajtunk volt a sor! Jelzésként megbillentettem a szárnyat, és előrenyomtam a botot. 50 fokos szöget tartva zuhantam az anyahajók híján kiszemelt cirkáló irányába. A légvédelem nyomjelző lövedékeinek tüzes csíkjai egyre gyorsulva közeledtek felém. Mivel pályájuk csak az utolsó pillanatban hajlott el, egészen addig úgy látszott, hogy eltalálnak. Valósággal belebújtam a célzókészülékbe, hogy ne is lássam ezt a pokoli tűzijátékot. A nyolc Aichi, mint addig végig, akkor is szorosan a nyomomban repült. A magasság 3000 m-re csökkent, a sebesség 370 km/h-ra nőtt. Még több mint 2500 m a kioldásig. A célzókészülék közepébe ültetett szürke acélóriás egyre nőtt. Egy erős, északkeleti széllökés balra sodort. Azonnal helyesbítettem. Szaito közben folyamatosan mondta a magasságot: "1000 méter. 800 méter." A cirkáló teljesen betöltötte a célzókészülék látóterét. "600 méter - kioldás - most!" Az utóbbit pontosan 400 m-en, vagyis az előírt kioldási magasságon kiáltotta. Meghúztam a kart, és utána rögtön beletéptem a botba. Pillanatokra elsötétült előttem a világ. 100 m-nél is alacsonyabban Szaito izgatott hangjára tértem magamhoz. A géppel gyors gázadást követően emelkedni kezdtem. Közben rádiósom - egyre lelkesebben kurjongatva - tudatta a bombák becsapódásának eredményét. "A vezérgép - rövid! Második gép - rövid! Harmadik gép - talált! A helyesbítés tökéletes! A második és a harmadik raj minden gépe talált!" Az általunk megbombázott cirkáló az Omaha-osztályú Raleigh volt. A feladatot teljesítettük! 9.48-kor északnak fordulva hajóink felé vettük az irányt.

Roosevelt "Sólymai"

Aznap reggel, a repülőtereket mennykőcsapásként érő japán támadás következtében, csak maréknyi vadászgépük maradt bevethető állapotban. Ezek leginkább olyanok voltak, melyek korszerűtlennek ítélve, a repterek szélein ácsorogtak. Vagy kicsiny - az ellenség által nem ismert - tábori repterekre települve várták a hétfői repüléseket. A Curtiss P-36 Hawkok 14 bejegyzett felszállásával lezárult e típus történetének egyik fejezete is. Nevezetesen az amerikai felségjelzéssel repülő P-36-osoké, melyek - első és egyben utolsó "éles" bevetésükre - éppenséggel december 7-én reggel 8.15 és 10.00 között emelkedtek a levegőbe.

A Wheeler Field 46-os elfogószázadának parancsnoka, Sanders főhadnagy, a felgyújtott sor gépei előtt káromkodva, embereivel ahhoz az épen maradt 4 db P-36-oshoz rohant, melyeket előző este tolatott a kerítés mellé. Mivel a két japán hullám közötti, viszonylag nyugalmas periódus nagyon alkalmasnak ígérkezett rá, hogy valamicskét "törlesszenek", ezekkel - maga és 3 legjobb pilótája - késlekedés nélkül elstartolt. Megszegve a szigorú felszállási tilalmat. Amit különben azért rendeltek el, mert a pánikba esett légvédelem ész nélkül tüzet nyitott minden levegőben lévő gépre. A főhadnagy a kavarodásban azt viszont nem vette észre, hogy legzöldfülűbb pilótája ugrott be az egyik felkészített Hawkba. Sterling hadnagy, mialatt bekötötték, a főszerelőnek átadta karóráját. Meghagyva, hogy azt - ha nem térne vissza - küldjék el édesanyjának. A négygépes raj magasságot gyűjtve a Kaneohe-öböl felé fordult. A térségbe érve Sanders alattuk 10 Zerót fedezett fel. Lecsaptak rájuk. A vezér magassági fölényét és meglepetés nyújtotta előnyét jól kihasználta. Alaposan megsorozta az egyiket. Jól látta, ahogy törzsébe és szárnyába becsapódnak a géppuskalövedékek. Az ellenséges gép - vastag füstöt húzva - megperdült, kivált a kötelékből, és eltűnt egy felhőben. Sterling szintén beült egy Zero mögé, és lőtte veszettül. Sajnos ebbe belefeledkezve nem vette észre a mögötte feltűnő, másik japán vadászt. Annak közvetlen közelről leadott sorozata gépestül-mindenestül darabokra tépte a fiatalembert. A harc még vagy 5 percig tartott, aztán mindkét fél lőszere elfogyott. A hazatérő amerikai kötelék pilótái 4 gép lelövését jelentették, 1 saját veszteség mellett. Ehhez képest valójában mind a 10 japán gép - némelyik ugyan alaposan helybenhagyva - visszatért a Soryu anyahajóra. Legsúlyosabban Sterling legyőzőjének, Fudzsita őrmesternek Zerója sérült meg. Ennek motorjából az egyik henger a fedélzetre érkezés pillanatában kiesett.

A 46. századtól azokban a percekben még két P-36-os szállt fel. A későn kelő Rasmussen hadnagy pizsamában ugrott be az elpusztított sorban valahogy épségben maradt Hawkok egyikébe. Az előbbi négyesfogat nyomába szegődve gyorsan emelkedtek. Hamarosan egy századravaló zuhanóbombázóba botlottak. A gyanútlan japánokra felülről lecsapva úgy látták, sikerült közülük legalább kettőt kilőniük. Aztán elszabadult a pokol. Rasmussent két Zero szorongatta jó 10 percen át, mire szitává lőtt Hawkjával, nagy nehezen be tudott menekülni egy felhőbe. Az összeroncsolt fülketető, a tönkretett hidraulika-rendszer, az üzemképtelen fékek és az elszakított oldalkormánykábel ellenére végül földet ért. Teljesítménye, különösen pedig szerencséje, azért számított bámulatosnak, mert szétlőtt rádiója miatt érkezését sem jelezhette jó előre(!) az irányításnak. Ami pedig aznap 1/2 9-től már nagyon is tanácsos volt. Tudniillik engedély nélkül a sziget akármelyik repterének megközelítése - az érthetően "ideges" légvédelem miatt - egyenesen öngyilkosságszámba ment. Leszállását követően hamarosan az egész helyőrségből csodájára jártak gépének, hiszen azon 544 golyó vagy szilánk ütötte lyukat számolhattak össze. Kísérője - tőle elszakadva - ugyan P-36-osának kisebb károsodásával vészelte át a japánokkal vívott légi harcot, ám mégis odaveszett. Dains hadnagyot - megrongált gépével - ugyanis balsorsa a Schofield laktanya fölé vitte. Oda, ahol géppuskákkal, golyószórókkal, pisztolyokkal, puskákkal - és még ki tudja, miféle kézifegyverrel - pufogtattak a feldühödött gyalogosok. Kíméletlenül le is szedték a szerencsétlent.

A 46. század említett győzelmei dacára mégis egy másik, a 47-es század Brown nevű pilótája lett P-36-os típuson a legeredményesebb. Jóllehet alakulatából aznap egyedül csak neki sikerült Hawkkal felszállnia. Később ugyanis kísérőjéül szegődött Moore hadnagy - a 46-osoktól -, akivel géppárban a Soryu 1-1 Zerója felett diadalmaskodtak. Következő felszállása alatt pedig egy "Kate" torpedóvetőt kergetett géppuskái elé a véletlen. A háromülésest lelőve, aznapi második, elismert légi győzelmével, az Amerika legeredményesebb "Hawk"-pilótának járó elismerés is őt illette.

A korszerűbb és a háború végéig szolgáló Curtiss P-40 Tomahawk változatának pilótái 11 felszállás alatt ugyanennyi japán gép lelövését jelentették. Közülük a híres kettős - Taylor és Welch hadnagyok - egymaguk 6-ét, melyeken felül még további 3 megrongálásáról is beszámoltak. Szerencséjükre gépeik egy félreeső reptéren, Haleiwa mellett álltak, így elkerülték a japánok figyelmét. Az ismert történet szerint a két hadnagy egész éjjel lumpolt, és éppen a tengerpartra igyekezett frissítő fürdőt venni, mikor megérkezett a támadók első hulláma. Másnaposan a P-40-esekbe ugorva, az első félórában a tengerészgyalogosok Ewa légi támaszpontjának környékén, jelentésük szerint, 4 ellenséges zuhanóbombázót lőttek le. Később a vizsgálat tisztázta, hogy ezek mégsem Aichik, hanem Nakajima bombavetők voltak. Rövid negyedórás lőszer- és üzemanyag-feltöltést követően már ismét a levegőben voltak. A sziget északi partja felett űzték az ellenséget. Ebben a harcban Taylor megsebesült. Welch mellől azonban nem pártolt el a szerencse, hiszen győzelmei számát 1 Zero és 1 Aichi lelövésével gyarapította. A legenda úgy tartja, hogy ők ketten csak azért nem kapták meg hősies helytállásukért a Kongresszusi Érdemérmet, mert engedély nélkül szálltak fel. Igaz vagy nem, nehéz eldönteni. A Repülő Szolgálati Érdemkeresztet mindenesetre a mellükre tűzhették. A haditengerészet "bőkezűbb" volt aznap, hiszen főparancsnokságuk 15 tisztet, altisztet, illetve matrózt terjesztett fel Amerika legmagasabb katonai kitüntetésére.

A veszteségekről

A japánok utolsó visszatérő gépe - Fucsida "Kate"-je - délután 1 körül szállt le. A hajókötelék 1/2 2-kor fordult meg és indult hazafelé. A veszteségek olyan hihetetlenül alacsonynak bizonyultak, hogy Nagumo tengernagy - a csapásmérő flottakülönítmény parancsnoka - alig hitt a füleinek, mikor jelentették neki. Mindössze 29 gépük veszett el a bennük ülő 55 fővel. A visszatértek közül 74 repülőgép sérült meg erősebben légi harcban vagy légvédelmi találatoktól. Ezekből leszállás közben 50-et törtek össze kimerült, illetve sebesült pilótáik. Az is hamar kiderült, hogy míg a légvédelem az első hullámból alig 5%-ot, azaz 9 gépet semmisített meg, addig a másodikból 20 db-ot, ami közel 12%-os veszteséget jelent. De mindez - még így együtt is - bőven alatta maradt azoknak az előzetes becsléseknek, melyek az egész csapásmérő erő 1/3-ának a pusztulásával számoltak. A repülőkön kívül még 9 japán tengerész veszett oda az értelmetlenül bevetett 5 törpe tengeralattjáróban, további 37 pedig a Pearl Harbor-i kikötő bejáratánál elsüllyesztett nagy búvárhajóban.

Az amerikai veszteséglista ennél jóval hosszabb. Az előző fejezetben tárgyalt, elsüllyesztett vagy megrongált hadihajókon, a kikötői létesítményekben, a laktanyákban, a repülőgépekben és a reptereken összesen 2335 egyenruhát viselő halt hősi halált. A sebesültek száma 1143 volt. A japánok légi harcban vagy a reptereken szétlőttek, illetve felgyújtottak 188 db harci gépet, további 159-et pedig komolyabban megrongáltak. Sajnálatos, de tény, hogy e károk egy részét az eszeveszetten tüzelő légvédelem okozta. Az, amivel a támadás napján nemcsak a saját gépek pilótáinak, hanem Honolulu lakosainak is meggyűlt a bajuk. A városban 40 robbanás következett be, melyekről később egy bizalmas vizsgálat kiderítette, hogy közülük csupán 1(!) írható a japánok rovására. A jelentésben azt is kimondták, hogy a rosszul beállított légvédelmi gránátok áldozatának tekinthető az összesen 68 civil halott és 35 sebesült többsége is! Az is napvilágra került, hogy a haditengerészet légvédelmisei egymaguk(!) közel 4700 db 76,2 és 127 mm-es gránátot, továbbá több mint 275000 db géppuskatöltényt lőttek ki alig 2 óra alatt.

A sors iróniájának tekinthető, hogy a csendes-óceáni flotta derékhadának elpusztításával maguk a japánok terelték a megfelelő irányba az amerikai admirálisok vaskalapos gondolkodását. Addig a napig ugyanis azt vallották, hogy ezek a páncélos óriások a tengeri hadviselés legfontosabb eszközei. Más választásuk nem is lehetett, mint az anyahajók felé fordulás, hiszen a gyászos kimenetelű délelőtt folyamán hadiflottájuk régimódi "öklei", a csatahajók és cirkálók nagy része elpusztult vagy súlyosan megrongálódott. Ezután közel 2 évig jóformán az anyahajókra hárultak a csendes-óceáni fronton a hadviselés terhei. Főképpen azért, mert az amerikai tengeralattjárók 1943 közepéig - torpedóik sorozatos meghibásodása következtében - alig észrevehető veszélyt jelentettek az ellenségre nézve.