Mindhalálig Normandia
Szerző: Tőrös István

Számunkra az összes művészetek közül legfontosabb a film! - fogalmazta meg próféciáját a múlt század elején egy nagy szovjet(orosz) ideológus. Ebben - kivételesen - igaza volt. A filmek hozták a nézők milliárdjai számára kézzelfogható közelségbe a múltat, jelent és jövőt, elborzasztva, tanítva vagy éppen szórakoztatva az embereket. A filmkészítés nagy varázslat. Amit - és főleg ahogy - az alkotók celluloidra vagy az utóbbi évtizedekben videoszalagra rögzítettek az elmúlt évszázadok történelmi - esetünkben hadtörténelmi - eseményeiről, az a moziból kilépő nézők szemében máris a megtörtént és átélt valóság volt.

A HÁBORÚ IGAZI ARCA

Számunkra az összes művészetek közül legfontosabb a film! - fogalmazta meg próféciáját a múlt század elején egy nagy szovjet(orosz) ideológus. Ebben - kivételesen - igaza volt. A filmek hozták a nézők milliárdjai számára kézzelfogható közelségbe a múltat, jelent és jövőt, elborzasztva, tanítva vagy éppen szórakoztatva az embereket. A filmkészítés nagy varázslat. Amit - és főleg ahogy - az alkotók celluloidra vagy az utóbbi évtizedekben videoszalagra rögzítettek az elmúlt évszázadok történelmi - esetünkben hadtörténelmi - eseményeiről, az a moziból kilépő nézők szemében máris a megtörtént és átélt valóság volt.

Hosszú évtizedek kellettek az igazi rettegés illúziójának megteremtéséhez. A háborús filmek ezen kategórián belül is külön nehézségi szintet képviseltek, hiszen a történelmi és tárgyi hűség mellett meg kellett teremteni azt az atmoszférát is, melyet a csaták egykori résztvevői érezhettek, legyen szó a skótok szabadságharcáról, vagy a második világháborúról.

Amikor 1994-ben az 50. évfordulón találkozhattam az inváziós partszakaszokon egykor élet-halál harcot vívó öregekkel mihez tudtam viszonyítani az 1944. június 6-a hajnalán átélt viszontagságokat? Természetesen az addig elkészített filmekhez, és utólag sem szégyen beismerni, hogy azok bizony "jól fésült" alkotások voltak. A még fekete-fehér Oroszlánkölykök, a Big Red One, a Patton vagy az etalonnak számító Leghosszabb nap rendezői, operatőrei még nem tudták - vagy nem akarták - a háború igazi poklát megmutatni, hanem az eseményeket pontosan felidéző képeskönyvet forgattak. Jelzésértékű robbanásokkal, az elviselhetőség határát nem súrolóan adagolt művérrel, a dagályban a partra sodródó halott katonákkal.

Félreértés ne essék, a szakmai tisztesség legmagasabb szintjén létrehozott alkotásokról van szó, betartva az íratlan filmes játékszabályt, a háborúról forgattak békés eszközökkel. A felsorolt filmek több tucatnyi megnézése után kialakult bennem - és valószínűleg - kortársaimban is az a tévhit, hogy a D-DAY nem is lehetett olyan borzasztó, hiszen Roosevelt tábornok szerepében Henry Fonda botra támaszkodva is partra tudott szállni, és szegény Pluskat őrnagy terepjárója is csak az útmenti keresztfának rohant neki a Spitfire gép pár sorozatától.

A filmes élményekhez mérten próbáltam meg 10 évvel ezelőtt a tengerparti városkák utcáin vonuló veteránokat gondolatban visszarepíteni a partraszállás hajnalára, fantáziámhoz igazodva rendezett egyenruhában, sisakjukon a hibátlan álcahálóval és elsősegélycsomaggal. Kedves öregurak voltak ők a szememben, őszülő halántékkal, akik közül az egykori fenegyerekek nem átallottak az egyenruha alá csillagos-sávos boxer alsót venni, és azt néha megmutatni az összesereglett nézők éltesebb hölgytagjainak.

Aztán a Ryan közlegény megmentése markánsan új fejezetet nyitott a háborús filmek történetében. Az első reakció a tengerentúlon és Európában is a felháborodás volt! Hogy lehet olyan filmet eljátszani, megrendezni és bemutatni, melynek végén, amikor megjelenik a stáblista nem lehet tapsolni, vagy legalábbis némi katarzist érezni a moziból kijőve? A véres Omaha part túlélői álltak ki először Spielberg és Tom Hanks mellett. Bizonyítván,hogy valóban volt olyan partraszálló csónak, melynek utasai esélyt sem kaptak a túlélésre, a német MG-42-sek a rámpa lenyitása után azonnal lekaszálták az imát mormoló katonákat. Pontosan úgy aratott a halál azon a hajnalon, mint a film kezdő képsorain.

Az első hivatalos veterán elismerés után egy csapásra megváltozott minden! A kritikusok egekig magasztalták a filmet és az alkotókat, a polcokon gyűltek az Oscar szobrocskák. Világpremier, videokazetta, DVD, kasszasiker. Az Elit alakulat már törvényszerű folytatása volt a megkezdett útnak. Vér, veríték, könnyek... drámai képsorok a bajtársiasságról, hősiességről. Egy korosztályról, melyről Tobak Tibor barátom azt mondta egykor, sajnos akkor voltunk fiatalok mikor éppen háború volt!

Tíz év nem sok idő. De arra elég volt, hogy a film mágusainak segítségével a háború után született nemzedékek már más szemmel néztek Európa, Afrika frontjain és a Csendes-óceán szigetein harcoló egykor daliás katonákra. De sajnos az elmúlt tíz év csak számunkra volt könynyű, az ő számukra minden nap egyre közelebb vitt az utolsó parancs megérkezéséhez. Nyolcvan felett már gyorsabban peregnek a homokszemek az élet soha nem megfordítható nagy homokóráján, és az idővel együtt fogy az erő is. Ezért érdemelnek meg minden tiszteletet, akik úgy gondolták, hogy 60 év után ezzel a néma főhajtással még tartoznak az egykori századtársaknak, barátoknak.

Róluk - is - szól ez a történet.

OPERATION NORMANDY 60

Ha fellapozzuk az Overlord hadművelet eseményeiről készült egykori hadi krónikákat, a lenyűgöző nagyságú számadatokat olvasva képet alkothatunk a világtörténelem eddigi legnagyobb támadásra lendülő haderejéről. Csak az első hullámban 156 ezer katona próbálta megvetni a lábát francia földön. Szállításukról és védelmükről több mint 10 ezer repülőgép (vadász-bombázó-szállító és vitorlázó) közel 7 ezer hajó, fedélzetükön 196 ezer tengerésszel gondoskodott. A partra tett létszám 5 nap múlva már elérte a 326 ezer főt, 54 ezer különböző tank, páncélozott és szállító jármű verte fel a port a keskeny normandiai utakon. Az utánpótlásra váró csapatokhoz a teherautók 104 tonna hadianyagot szállítottak.

Az angliai főhadiszálláson bizakodva olvasott jelentések mellé oda kell tennünk a mérleg másik serpenyőjébe az áldozatok számát is. A 27 normandiai katonai temetőben 77.866 német, 9.386 amerikai, 17.769 angol, 5002 kanadai és 650 lengyel katona várja a végső feltámadást.

A 60. évfordulón ezeket az iskolai tankönyvbe illő számsorokat azért hasznos felidézni, mivel az eseményeket a helyszínen szemlélve lehetőség kívánkozik - ha kis túlzásokkal is - az összehasonlításra. Lássuk hát mekkora armada érkezett 2004. május utolsó napjaiban a normandiai tengerpartra, hogy méltón emlékezhessenek meg a partraszállásról?

Az egyszerűség kedvéért a rendezvények lebonyolítását biztosító amerikai létszámmal kezdem, hiszen a David T. Zabecki vezérőrnagy parancsnoksága alatt dolgozó 8 ezer katona az Utah és Omaha parti megemlékezésekért, a Ste- Mere Eglise melletti ejtőernyős ugrásért és colleville-i katonai temetőben az amerikai-francia megemlékezés zavartalan lebonyolításáért felelt. Napjainkban a Magyar Honvédséggel kapcsolatban is egyre többször hangzik el a logisztikai biztosítás fontossága. Nos, az amerikaiak hadműveleti pontossággal szervezték meg csapataik szállítását, elhelyezését, sőt másodperc pontosságú "bevetését" is. A 8 ezer katona az olaszországi Vicenzából, a tengerentúlról Fort Braggból és hat németországi helyőrségből érkezett. Alapvető feladatuk az önmaguk és társaik elhelyezését biztosító sátor és konténervárosok felépítése és üzemeltetése, valamint a megemlékezéseken való díszelgés volt, de ők gondoskodtak volna - de szerencsére nem volt rá szükség - a ceremóniák alatt rosszullétről panaszkodó veteránokról is. 4 komplett tábori kórház állt készenlétben. A díszlövéseket a Heidelbergből érkező üteg ágyúi adták le három helyszínen. A Lakenheatból érkező F-15-ösök és a Spangdahlemből érkező A-10-sek áthúzását az amerikai himnusz utolsó taktusára a Mannheimből érkező híradózászlóalj katonái pontosították.

És végül - de nem utolsósorban - a különböző helyszínek között 6 komplett katonazenekar fellépéseit kellett koordinálni a rendezőknek. A zenészek Kaiserslauternből, Heidelbergből és Schwetzingenből érkeztek a forró hangulatú múltidéző koncertekre.

A béke katonái után szólnom kell a terrorveszély elhárításán munkálkodó közel 50 ezer főt számláló "másik" hadseregről is. A napjainkban divatos szóhasználattal élve, nagy "kihívás" volt ez a kétnapos megemlékezés az afrikai, ázsiai és európai nagyvárosokban robbantásaikkal már névjegyüket letett terrorszervezetek számára. 15 államfő - köztük az amerikai, angol, francia, orosz és német - utazott együtt vagy külön-külön a ceremóniák helyszíneire, a jóindulattal másfél sávosnak nevezhető normandiai utakon, derékmagasságú kőkerítések közé szorítva. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, a francia tengerpart érintett része fölé egy láthatatlan - és véleményük szerint - áttörhetetlen védőernyőt emeltek.

Kezdjük a közlekedéssel. Június 6-án, vasárnap hermetikusan lezárták az összes normandiai autósztrádát, utat, még a földekről kivezető bekötőutakat is! A térség városaiban lakókat már hetekkel előtte figyelmeztették, jobb, ha ezen a napon ki sem teszik a lábukat a házaikból, mivel úgysem tudnak sehova se menni. A közlekedési csomópontokra vízzel töltött sárga műanyag útelzáró elemek kerültek, a sztrádákat csak a veteránokat, az újságírókat és a protokollt szállító járművek használhatták. Ez így leírva még egy hónap múltán is egyszerűnek látszik, de ezt olyan alapossággal szervezték meg, hogy még az utak feletti összes felüljárón is csendőrök álltak napkeltétől-napnyugtáig, ellenőrizve a konvojok biztonságát. A rendezők információi szerint 30 ezer csendőrt és rendőrt vontak össze erre a hétvégére az egész országból.

Fejünk felett valahol egy AWACS körözött a magasban, azonosítatlan repülő eszköz észlelése esetén a céltárgy sebességének függvényében riasztotta volna a caeni repülőtéren készültséget adó motoros repülőgépeket, a mesterlövészekkel megpakolt helikoptereket vagy a Mirage vadászgépeket. Az alacsony magasságban érkező repülő eszközök észlelésére lokátorok ernyőit fedezhettük fel az út melletti sövények mögött, az általuk vezérelt légvédelmi rakétákat a mezőkön álcahálók alatt rejtették el.

A tengerpart folyóin, csatornáin katonai könynyűbúvárok gumicsónakjai járőröztek, a tengerpartot a francia flotta aknakutató és mentesítő hajói ellenőrizték. Egy esetleges tenger felől érkező akció lehetőségére utal, hogy a veteránokat egyik történelmi partszakaszon se engedték le az egykor vérük áztatta homokra, mondván nincs lehetőség a hullámokkal érintkező sáv folyamatos ellenőrzésére.

Ezek természetesen csak a nyilvánosságra hozott információk a helyszínek biztosításáról. A felsoroltakon túl bizonyára még ezrek és ezrek őrködtek, akár a partszakasz, akár a politikusok személyi biztonsága felett. Nem került például szóba a tájékoztatókon, hogy az amerikai elnökre a szokásos helikopteres trükk - mindig két teljesen egyforma helikopter érkezik 3 perc különbséggel - mellett a francia elnökkel közösen tartott ceremónián Apache harci helikopterek is vigyáztak, lokátorgömbjeik jól láthatóan kandikáltak ki a temető melletti kis erdő fakoronái mögül.

Az újságírók személyes ellenőrzéséről még néhány érdekességet megosztok majd Önökkel, de menjünk csak sorjában...

EMLÉKEZNI (MÉG MINDIG) CSAK A GYŐZTESEKNEK SZABAD

Bár a rómaiak óta tudjuk, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, kár tagadni, hogy a történelem néha megismétli az egyszer már megtörtént eseményeket. Esetemben még a helyszín is azonos, a partraszállás évfordulós megemlékezéseinek kommunikációs lehetőségeit koordináló sajtóiroda Caen városában. Tíz évvel ezelőtt is értetlenül forgatták a francia külügyminisztérium által előzetesen kiadott fényképes PRESS kitűzőt, most sincs ez másként. Ugyanis három lista létezik. Az első Párizsban a külügyminisztériumban, 240 kilométerre Caentől. Szombat van, tehát ez olyan mintha nem is lenne. A második a vasalt egyenruhás sajtótisztek asztalán, melyen már csak egyfajta szűrőn átesett újságírók neve található. A harmadik lista a kedvezményezetteké, azaz az amerikai elnök kíséretében utazó közel száz kollégáé.

Mit szépítsem a dolgot, a Magyarországot jelző H (Hungary) betű hiányzik a nemzetek névsorából Görögország és Izrael között. A sajtótiszt szabadkozik, tízszeres túljelentkezés miatt figyelembe kellett venni a királyokkal, királynőkkel, elnökökkel, kancellárokkal érkező országok tollforgatóit. Milyen szépen fogalmazta meg 1994-ben az íróasztal túlsó oldaláról a franciás humorral megáldott hölgy számunkra a vigasztalást: - Uraim, legalább egy uralkodót hoztak volna magukkal ! - mondta kezeit széttárva.

2004-es reinkarnációjába se humor, se segítőkészség nem szorult. Pedig asztalán az öt kiemelt emlékezés kitűzője, plusz a nagydíj az arromanches-i nemzetközi ceremóniára jogosító surbages. Mivel nem szerettem volna szégyent hozni a nyakamban lógó GOLDEN EAGLE igazolványra, maradt a magyar virtus. Forgóajtón hátul be, elől ki, ahogy a tengerentúliak mondják. Az ügyintézés további részletei tíz évig titkosak, a 70. évfordulóra utazó kollégákkal majd időben megosztom a megfejtést.

Miközben nyakamban az immár háromra szaporodott igazolvánnyal a parkoló felé sétálok, gondolatban elmarasztalom a francia felsőoktatás történelemtanítási szemléletét. Az még igazán nem zavar, hogy mellettem két Finnországból érkezett kolléga szentségel, pedig velük legalább nyelvrokonok vagyunk. De mit keres itt üdvözült mosollyal az arcukon, belépőkkel kidekorálva legalább egy tucat japán operatőr és tudósító? Ők mégiscsak a másik csapatban küzdöttek 1941. december 7-től 1945. szeptember 1-ig! Spongya rá. A lényeg, hogy a holnap reggel 7 órakor az amerikai-francia ceremóniára Collenville-ba induló buszon fix helyem van. A többi - pestiesen szólva - majd adja magát.

2004. JÚNIUS 5. A NÉPÜNNEPÉLY

Túlesve a sajtóirodabeli vegzatúrán elindulok végigjárni az invázió során elhíresült kis tengerparti településeket. Már a városból kiérve belátom, hogy mivel ma még nincs lezárva a Cean-tól nyugatra fekvő fél dunántúlnyi terület, laza szombat délutáni programként több tízezren választották ugyanezt az úti célt maguknak. Sajátos időutazás ez a nem éppen csúcsforgalomra tervezett normandiai utakon. Az összes útkereszteződésnél sisakos, napszemüveges csendőrök terelik az autósokat, és a százszámra felbukkanó jobb szó híján motorizált hagyományőrzőket. A hagyományőrzőket elsősorban vastag pénztárcájukról lehet megismerni, mivel tetemes összegbe kerülhetett a korabeli dzsipet, motorkerékpárt, vagy - nem tévedés - tartálykocsit és darus műszaki-mentőt áthozni az óceánon, hogy most szivarral a száj sarkában száguldozhasson a tengerparti utakon saját zsebből tankolva. Oda-vissza 160 kilométer, naponta többször.

Először bosszant, hogy állandó előzgetésre kényszerítenek a múltidézők, majd egy varázsütésre megváltozik a véleményem róluk, és a helyzetről. Elfogadom az általuk diktált játékszabályokat, elfelejtem a légkondicionálót és a CD-játszót. 1944 nyara van, tűz a nap, valahol a távolban dörögnek a 88-asok, és mi visszük a híreket a parton rekedt csapatoknak, vagy segítséget az elszigetelten harcoló ejtőernyősöknek. Innen folyamatos villogás, kölcsönös integetés a délután.

A játék persze néha komolyra fordul. Bekapcsolt vészvillogók, álló kocsisor. A dudálások között néha felüdülésképpen egy-egy sípszó is színesíti a pillanatnyi csendet. Araszolunk a normandiai sövények között, mikor másnapos vízióként feltűnik a dombtetőn egy bakelit fejvédős amerikai harckocsizó tiszt 1944-ből aki, piros tárcsájával és sípjával irányítja a forgalmat! Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a gumikerekes páncélos oszlop első járműve elromlott, a korabeli ruhás szerelők tökig olajosan javítják a minimum 60 éves dizelmotort. Ez az a pillanat, mikor elszáll az autósok dühe, mindenki előkapja a fényképezőgépet hogy megőrizzen egy képkockát ebből a tudathasadásos pillanatból.

A Pegazus-hídnál (lásd Aranysas 2004/6) a veteránok és több ezer érdeklődő a Károly herceg vezette angol delegációt várja, hogy az emlékezés mellett megtapogathassa az évfordulóra elkészült ajándékot, a legendás Horsa vitorlázó-szállító gép életnagyságú replikáját. A levegőben inváziós csíkos C-47-es rója a köröket (azonnal iszom egy pohár sört Hajdú "Fedő" egészségére, aki mit nem adna a látványért). A Gondrée házaspár sokat látott kávéháza előtt veteránok dedikálnak, a mai utódok terepszínű egyenruhában a látványosságra összesereglett családok tizenéves lányai közül szemezgetnek, és nem is reménytelenül! Magamban kitartást kívánok az angol fiúknak, errefelé este fél tízkor még süt a nap, sok sör folyik itt még le a szomjas torkokon mire a bekerítő hadműveletek komolyabb részéhez szükséges sötét lesz a caeni-csatorna partján.

Derékmagasságú korlátoktól védve a SKYNEWS stábja élőben tájékoztatja a sokmillió nézőt a valóban történelmi pillanatról. Bizonyítván, hogy az angoloknak is van némi fogalmuk az időzítésről, a riporter mögött plusz látványosságként felemelkedik a Pegazus-híd mozgatható része, mintegy tisztelegve a brit 6. ejtőernyős hadosztály katonáinak emléke előtt.

A következő város ahova betérek Ouistreham, melyet Philippe Kieffer vezetésével a francia kommandósok szabadítottak fel. Itt még semmi nyoma a másnapi ünnepségeknek, csak az Atlanti Fal egyetlen megmaradt eredeti bunkere előtt várakozók hosszú sora és a fellobogózott kikötő előlegezi meg a látványos ünneplést. Nyugat felé autózva, a dombtetőn feltűnik a nemzetközi megemlékezés ez alkalomra felépített színpada, és a 3000 vendég kényelmét szolgáló három óriási sátor. Arromanches csöndes tengerparti kisváros, néhány szállodával. Tízévente kerül csak az érdeklődés középpontjába, mivel a város előtti öbölben még mindig láthatók a hadianyagok kirakását szolgáló úszó betonelemekből és elsüllyesztett hajóroncsokból épült hadikikötő, a Port Winston maradványai. Az ünnepségek szervezői biztos gondban voltak, hol találnak megfelelő helyet a ceremónia megtartására egyaránt eleget téve a protokoll, a biztonsági és kényelmi elvárásoknak. Nagy előrelátással nem próbálták meg beszorítani a rendezvényt a szűk utcák közé, gondoltak egy nagyot és legyalultatták a város melletti domb tenger felőli oldalát, autóutat és parkolót építettek, mondván ha elmennek a vendégek jó lesz majd kilátónak. A csatorna kék vize a színpad háttér függönye, a díszletként 11 óriási video - kivetítő szolgál majd a központi megemlékezést követő gálaműsorhoz.

A tengerparti útról Pointe du Hoc-nál már nem lehet letérni az egykori ütegállások felé. Itt már a francia csendőrök mellett amerikai MP-sek is állnak az útelzárásnál. A szirtfal és a bunker környékét tűzszerészek vizsgálják át, a többhektáros területen elrejtett robbanóanyagot vagy fegyvert keresve.

Az évszázados norman kőházak között kanyargó keskeny út néha kiszélesedik, az egykori udvarházak gyepén most a második világháború lánctalpasai állják a turisták rohamait. A páncélos arzenállal szemben egy tankakadályokkal (vörösre festett furnérból, egy kézzel megemelhető) körbezárt réten egy igazi őrséggel vigyázott sátortábort vertek fel a hagyományőrzők. Ezt nem lehet kihagyni, cipőkanál módszerrel beparkolok két sebesültszállító dzsip közé és indulhat a múltidézés!

Az élmény felejthetetlen! A táborban minden eredeti a vászon zuhanyozó tömlőtől kezdve a fegyverjavító sátor rozsdás csavarhúzójáig. Itt valóban ügyeltek a részletekre. A tábori ágyak között nyitott katonaládák fedelén szemérmes fürdőruhában mosolygó egykori filmcsillagok képe, a viharvert fadobozos csöves rádióból Glenn Miller zenekara nyomja a mélabús dalokat. A fegyverállványon az ejtőernyősök M1 Garand karabélya. A mohikán frizurás őrmester szívesen megmutatja mit nem értett a fiam a Ryan közlegény megmentése és az Elit alakulat című filmek többszöri megnézése után sem. Ebbe a fegyverbe a tárat felülről helyezi be a katona, és az utolsó lőszer kilövése után az üres tár furcsa "klikk" hangot adva kirepül a földre.

A sátorból kilépve trombitaszó üti meg a fülemet. Szürkére festett egycsillagos tábornoki autó manőverezik a javításra félreállt harckocsik között, és ahogy illik hangszórójából a tábornoknak kijáró dallam jelzi, nagykutya érkezik. Pillantásom a Sherman lánctalpának árnyékába rejtett Coca-colás rekeszre esik, és ez a pillanat amikor végleg elvarázsoltak az életszagú kiállítás rendezői! Az original pirosra festett farekeszben 11 üveg már üres, de kilenc palackon még rajta van a poros kupak! Hogy lehet megőrizni hat évtizedig egy ilyen - látszólag nem fontos - relikviát?

A sátrak közötti poros úton újabb szenzáció érkezik. A tökéletes festésű Kettenkrad lánctalpas-motorkerékpár nyergében egy francia gépészmérnök. Nemcsak a motor, de a vontatott PAK-37-es páncéltörő ágyú, az MG34-es légvédelmi géppuskás utánfutó és a kisvártatva érkező 20 mm-es Bofors gépágyú is az ő tulajdona. A hihetetlen kollekció ápolása a hobbija. Német eszközöket gyűjt, de a német egyenruha már túlzás lenne, ezért zöld katonaruhájához mindössze egy sebesülésre utaló kötést visel a fején.

Nem csoda, hogy utam aznapi végállomására Ste. Mere- Église városába csak jóval a 600 ejtőernyős emlékugrása ( lásd Aranysas 2004/7 ) és a hivatalos ünnepség után érkezem meg. A hangulat hűen idézi 1944 júniusát, amikor a felszabadítók tankjai sem tudtak gyorsan haladni az ünneplő tömeg miatt. Most is zsúfolt a kisváros főutcája. A robbanások és az égő házak füstje helyett most a kolbászsütőkből áradó illatos pára lengi körül a műanyag söröspoharakkal egyensúlyozó turistákat. A főtéren a világsztárok koncertjein megszokott színpadon, ahonnan nemrég Richard B. Meyers vezérezredes köszöntötte a 82-es és 101-es légi szállítású hadosztályok egykori és mai katonáit már egy helyi rockzenekar hangol. A Halott Ejtőernyősök Terén egy gombostűt sem lehetne leejteni, az emlékfotók készítőinek alaposan meg kell küzdeniük egy-egy talpalatnyi helyért. Az emberáradatban lépésben haladó korabeli teherautó platóján

dixielandzenekar szórakoztatja a nagyérdeműt, a kocsma elé tett széken amerikai GI ölében szintén egyenruhás barátnője mosolyog. Arcukon önfeledt, boldog mosoly pedig valószínűleg nem ismerik egy XIX. században élt magyar költő sorait, miszerint "Szabadság szerelem, e kettő kell nekem". Nem tudják, csak érzik.

Béke van. Az Airborne múzeum mögötti rétről felemelkedő Black Hawkok a téren átsuhanó árnyéka csak egy pillanatra komorítja el a képet. A behevederezett géppuska mögül kiinteget a fehér sisakos lövész. Béke van, de muszáj vigyáznom rátok! - fejezi ki mozdulata.

2004. JÚNIUS 6. AZ EMLÉKEZÉS

Ébresztő fél ötkor, irány a 40 kilométerre lévő Caen. Szállást ugyanis már januárban sem lehetett találni a normandiai part városaiban, így a nagy nehezen kiudvarolt kétcsillagos szálloda a távolság ellenére is főnyereménynek számított. A sajtóközpontban 5 földrész tollforgatói az ébredéshez elengedhetetlenül szükséges kávéjukat kortyolgatják. Van, aki hármat is megiszik, vérmérséklet szerint. A békés nyüzsgésből parancsoláshoz szokott hang zökkent ki, kérik, fáradjunk a hátsó bejáratoknál ez alkalomból ideszállított biztonsági ellenőrző kapukhoz. Kamerák, fotós táskák mennek az átvilágító sorra, mi pedig miután kulcsainkat és mobiltelefonjainkat előzékenyen a kis asztalra helyezzük a tapogató sorra. Túlesünk a szelektáció első állomásán, a tegnap megharcolt külön igazolványomra piros körbélyegző kerül KONTROLL 1 felirattal.

A csöndesen méltatlankodó újságírócsapat legnyugodtabb tagja egyszemélyes stábként egy amerikai kisváros televizióját képviseli. A 84 éves öregurat könnyű felismerni homokszínű egyenruhájáról, és a sapkáján viselt kitüntetésekről. 60 évvel ezelőtt is kamerával járta a rommá bombázott városokat, haditudósítóként egy nagyon kiváltságos csapat tagja volt. Műanyag tokba zárt arcképes igazolványuknak mai szemmel hihetetlen hatalma volt, akkoriban volt operatőr aki Eisenhower tábornokot is megkérte, hogy adja át még egyszer a kitüntetéseket egy útkereszteződésnél felsorakozott szakasznak, mert nem esik szépen az arcára a fény! És a főparancsnok mosolyogva még egyszer átadta.

Az autóbuszban már lecsillapodnak a kedélyek, amin már túl vagy mindig rosszabb, mint ami rád vár - tartja a mondás. De ez a népi bölcsesség, mint látni fogjuk a mi esetünkben nem jön be. Alig egy óra az út a collenville-i katonai temetőig, de buszunk már jóval a sírkert előtt befordul egy nemrég épített mezei útra. Az idő előtt learatott búzatáblán építették fel az amerikai logisztikusok egyik konténertáborukat. A busz a tarlóra fektetett vaslemezeken egyensúlyoz, itt akár többnapos eső után is lehetne közlekedni. Az emeletes fém lakókonténerek fölé magasodva televíziós antennák jelzik, jó helyen járunk, erre van a sajtóközpont.

A buszról jobb szó híján lekászálódó csapatunkat a SEAL kiképzőfilmekből megismert hangerejű őrnagyi csillagot viselő katona hölgy ébreszti rá, hogy mindenki villámgyorsan felejtse el a civil tempót. KONTROLL 1 bélyegzősök jobb sátor, KONTROLL 2 bélyegzősök bal sátor! Az amerikai kollégák a zöld igazolványukkal természetesen maradnak középen, és nem kell sehova menniük. A sátorban névsor egyeztetés, akinek megvan a neve az kap egy bíborszínű igazolványt, amelyet a bélyegzős fehérrel együtt kell a nyakunkban hordani.

Végre a háromoktávos hölgy helyett egy ezredes szól hozzánk. Udvariasan, halkan de tudtunkra adja hogy a temető területén a Katonai Rendőrség az úr, és nekünk kötelességünk minden utasításukat betartani. Ha nincs kérdés indulhatunk a következő átvizsgáláshoz!

A konténervárosnak helyet adó mezőt kis erdő választja el a temetőtől, a fák közé dzsungel utat építettek előre gyártott elemekből, három méterenként fényszórókkal, térdmagasságban legalább 30 színes elektromos huzallal. Az útról nem tanácsos letérni, mert akkor választani lehet a francia katona és mérges kutyája vagy az amerikai MP-s és szemmel láthatólag még mérgesebb kutyája között. Az erdőből kiérve a repülőterekről ismerős ellenőrző kapu, a kapu melletti tisztáson öt-hat ráérősen ácsorgó fiatalember, abból a fajtából, akiknek a füléből telefondrótok lógnak ki, és néha a kabátujjukba beszélnek.

A kapun átmenni gyerekjáték, csak a kikapcsolásra ítélt mobiltelefonokat kell be-majd kikapcsolni. De régen rossz annak, aki retiküllel, fotós táskával, vagy hátizsákkal érkezett. A felsorolt tárgyak sorsa ugyanis az alapos átkutatás tekintet nélkül a tárgyak intim voltára. Az előbb még karba tett kézzel álldogáló urak akkurátusan átnéznek mindent. A digitális fényképezőgépeket bekapcsolják, a hagyományos gépek teleobjektívjeit le, majd visszaszerelik, a laptopokból kiemelik a CD-lemezeket. A fotós táskám oldalsó rekeszéből előkerült tábornoki-lapos fémkulacsom tartalmát hiába próbálja kiönteni, üres. Legalább nem veszett kárba - mondja, és visszaadja a fényképezőgépeimet.

Innen kezdve nyílik ki igazából a oly régóta várt korlátlan lehetőségek kapuja. A temető közepén felépített dobogókon 8 ezer szék várja a veteránokat és családtagjaikat. Az amerikai ifjúság szellemét ábrázoló óriás bronzszobor előtt már ott állnak a fegyvernemek zászlóvivői, a máskor tükörsima vizű Reflektor-tó közepén piros szőnyeggel letakart sétaút. Ezen érkeznek majd a szónoki emelvényhez az ünnepség vendégei, köztük az Egyesült Államok és a Francia Köztársaság elnöke. A lassan gyülekező veteránokról a tengerentúlról érkezett katonalányok és főiskolás fiúk gondoskodnak. Fáradhatatlanul róják köreiket a bejárat és az emelvény között az elektromos kisautók. Akiknek a lába már nehezen bírja a gyaloglást ezzel a halkan suhanó járművel érheti utol a gyorsabb lábú bajtársait.

A szertartás imával kezdődik, az emelvényen David Hicks vezérőrnagy, az US Army vezető tábori püspöke idézi a Biblia szavait. A temetőt övező facsoportok fölött feltűnik a Bush elnököt és kíséretét szállító helikopter, pár perc múlva a két államfő már egymás mellett áll a tévéadások miatt lámpákkal derített emelvényen. Felcsendülnek a két nemzet himnuszai, a parton felállított üteg 21 díszlövése még jobban kihangsúlyozza a zene lendületét. Az amerikai nemzeti induló utolsó akkordjainál nevüket igazolva négy A-10-es Thunderbolt - mennydörgés - húz át a fejünk felett olyan alacsonyan, hogy tökéletesen belelátni a hajtóművek izzó gyűrűjébe. A vezér felhúzza a gépét a kék ég felhői közé, ez a Missing Man formáció a harcokban elesett és eltűnt katonák emlékére.

Tudom, hogy szentségtörő a gondolat, de eszembe jutott, hogy 2002 augusztusában hogy bizonygatták egymásra licitálva idehaza a katonai vezetőink, hogy miért nem lehet a Duna felett repülőnapot tartani. Itt most 80 tonna acél zúgott el a fák magasságában két államelnök és a protokoll fölött, és senki sem féltette őket a véletlentől. Igaz, hogy május elsején az EU-csatlakozást ünneplendő már nálunk is repülhettek gépek a Parlament előtt...

A két elnök beszéde pontosan arról szól, amiről ilyenkor beszélni illik - és kell - a veteránok előtt. George Bush mondanivalója természetesen jobban tetszik az egybegyűlteknek, így többször is tapssal jutalmazzák a szemmel láthatóan legjobb formáját hozó elnöküket. A ceremónia hivatalos része ezzel véget is ér. Az emelvény közelében ülők felállva ünneplik a két ország első embereit, akik mit sem törődve a villámokat szóró szemű testőrök intelmeivel lejönnek kezet fogni és mosolyt osztani a veteránoknak. Ilyenkor írják a bulvárlapok, hogy "elszabadul a pokol", ugyanis akik hátrább állnak előrébb szeretnének furakodni, a fotósok még közelebb szeretnének jutni a hálás témához. A testőrök hagynak még két percet az önfeledt ünneplésre, majd egy pillanat alatt már csak ők vannak az amerikai és francia elnöki pár közelében. A csapat összeszokottan gyűrűbe fogja a védett személyeket és elindulnak a kijárat felé.

A sírkert ezalatt az eddig általam látott legszebb ruháját ölti fel. Voltam én Colleville-ben napsütéses nyáron és ködös januárban, a temető mindig a rideg méltóságával, a néma sírkeresztek nyílegyenes soraival fogott meg. Most a márványkeresztek szigorú rendszere megtelt élettel, fiatalok és öregek keresték az ismerős neveket, mintha mindenki vendégségbe jött volna a 60 éve halott szeretteihez. A veteránok mint az igazi örök gyerekek csoportokba verődve idézik a múltat. A magányosan álldogáló öregurak sem maradnak sokáig beszélgetőtárs nélkül, a 8 ezer amerikai katonából arra is futja, hogy most érdeklődő kérdéseikkel segítsenek előhívni a régen elfelejtett élményeket a memória hátsó zugaiból. Előttem egy Pearl- Harbour-i túlélőt faggat egy katonaruhás ifjú pár. Az öregúr szívesen mesél "arról a két borzalmas óráról", de sokkal jobban érdekli őt a csinos leány és jó kiállású fiú sorsának jövőbeli alakulása. A válasz megnyugtatja, minden esély meg van, hogy a nem is távoli jövőben egy újabb amerikai katona-dinasztia szülessen.

Mikor a további sorsáról kérdezem, kiderül az egykori őrmester pontosan tudja hol van Magyarország, hiszen 1943-tól olasz földön harcolt és onnan már csak egy ugrás lett volna..., de a szövetségesek másképp döntöttek. De nincs sok időnk a múltba révedni, egykori harcostársa érkezik két keréken - a kerekes székhez kötött veteránokhoz egy-egy tengerész volt beosztva kísérőnek - és együtt indulnak újraélni a múlt kalandjait.

A SZABADSÁG VÁNDORAI

A délutáni megemlékezések közül a fődíj az Arromanches feletti domboldalon megrendezett központi ünnepség, melyen 15 ország első embere vesz részt. A szombat délután véletlenül felfedezett tengerparti színpadon - mely igazából egy 100 x 100 méteres aszfaltozott parkoló volt titokzatos fehér körívekkel és vonalakkal - délután egy órától a részt vevő nemzetek katonazenekarai szórakoztatják a nap sugaraitól védő sátor alatt gyülekező veteránokat, és a protokoll megkívánta hazai és külföldi előkelőségeket.

A királyok, királynők, elnökök és államfők érkezése bizonyára több száz biztonsági embernek okoz nehéz pillanatokat. II. Erzsébet és George Bush érkezett limuzinnal - az utóbbi csak a helikopter leszállóhelytől - a többieket Chirac elnök segítette le egy luxus Mercedes busz lépcsőjéről! Tessék elképzelni, ahogy Schröder kancellár nyomában Putyin elnök kiszáll a bizonyára páncélozott autóbuszból, a többi uralkodó felsorolásától most hely hiányában eltekintenék.

Igazi franciás szellemességgel oldották meg a rendezők a az ünnepség igazi vendégeinek, 15 nemzet 142 veteránjának a bevonulását. A három zenekart közösen vezénylő karmester beintésére megszólal a Leghosszabb nap indulója, és a pattogósra hangszerelt főcímzene ütemére kanyarodik a dísztribün elé a veteránok válogatottja. Természetesen a különböző nemzetek nem egyforma létszámban vesznek részt a díszmenetben, Belgium,Kanada, Franciaország és a Cseh Köztársaság 15-15 veteránja vonul, a lengyelek vannak a második helyen 13 egykori katonával, míg a sort egyetlen felvonulóval Görögország zárja.

A vastapssal honorált bevonulás után a köztársasági elnöki kitüntetések átadására kerül sor, nemzetenként egy-egy veterán kapja meg két elnöki csók kíséretében a Szabadság Érdemrendet. A 15 életút közül kiemelkedik a rangidős, 94 éves lengyel Mihail Gutowski nyugállományú vezérezredes pályafutása, aki Lengyelország lerohanása után már 1940-ben francia földön folytatta a harcot a németek ellen, majd 1944- ben a falaise-i katlanban vezette csatába a lengyel páncélosokat. Jacques Chirac elnöki köszöntője után a katonai tiszteletadás következik, ezúttal a tengeren és a levegőben. A 21 díszlövést az a városka előtti öbölbe felsorakozott 9 hadihajó közül az angol Gloucaster romboló adja le, de a "nagyvasak" kategória is képviselteti magát, hiszen a Charles de Gaulle repülőgép-hordozó körvonalai is felsejlenek a hullámok feletti vízpárában.

A tenger felől mélyrepülésben érkezve két kötelék - a Red Arrows és a Patrouille de France- és három repülőgéptípus - F-16, Rafale, A-10- és a Mirage-család különböző változatai húznak el fülsiketitő robajjal a fejüket kapkodó nézők felett.

A ceremónia következő része valószínűleg már nem csigázta volna fel a haditechnika iránt érdeklődő olvasóink kiváncsiságát, néhány pillanatát mégis érdemes felidézni. A franciák ugyanis olyan gálaműsort állítottak színpadra, melyet minden a múltat tiszteletben tartó ember - pártállástól függetlenül - idehaza is fanyalgás nélkül megtapsolt volna. A 11 óriási video-kivetítő előtt -melyek a tűző napon is tökéletesen működtek - 60 nő és 60 férfi színész énekelte és táncolta el a háború minden érzését. A video-falakon fotók és filmrészletek, a színészek mozdulatai mesélnek a félelemről és rettegésről, örömről és szomorúságról.

Három részletet szeretnék megosztani az Aranysas olvasóival. Amikor a video-képernyőkön egy pusztító bombázás képei peregnek, egyre erősödő motorzúgás nyomja el a Dolby-sztereo bombasivítást. Felnézünk, és pontosan abban a pillanatban mikor a színészek a földre térdelve fejüket a kezük közé temetik "élőben" áthúz felettünk a Battle of Britain Memorial Flight kötelék fekete Lancestere, Dakotája és két legendás vadászgépe a Spitfire és a Hurrican.

A háború miatt kettétört szerelmekre és a sokáig várt, de soha vissza nem térő kedvesre Edit Piaf dalával egy francia sanzonénekesnő emlékezik. Amíg felváltva angolul és franciául szól a Himnusz a szerelemről, a háttérfalon összemosódó fotók soha meg nem öregedő lányokról és fiúkról és kézzel írott levelek angol,francia, amerikai postabélyegzőkkel. Végezetül pedig az Örömóda, az egyesült Európa himnusza és a képernyőkön emberek alkotta betűkből kirajzolt szavak a Sword, Utah és Gold partszakasz homokján állva: NORMANDIE-LIBERTÉ-MERCI...

BÚCSÚPILLANTÁS

Június 6-án este még egy rendezvényre várták a szervezők a normandiai harcok egykori francia és - a történelem során először - német veteránjait. Caenban, a város fölé magasodó emlékmúzeum falán avat márványtáblát a német kancellár és a francia elnök, mintegy megpecsételve a két nemzet katonagenerációinak kibékülését. Ez a pillanat végül mégis kimaradt az életemből, nem szerettem volna ezt a múltidéző hévégét egy finoman fogalmazva protokoll ceremóniával befejezni. Az eltelt két nap is arról győzött meg, hogy amire sor kerülhet az csak egy politikai széljárástól vezérelt hivatalos ünnepség, hiszen barangolásaim során csak elvétve találkoztam német rendszámú autóval - igaz hogy azok üzemképes Swimmwagenek és Kübelwagenek voltak. Az öreg katonák számára vagy már eljött hat évtized alatt a megbékélés, vagy örökre megmarad a zsigerekben a lövészárokban lapulás közben megcsontosodott érzés.

Mivel ez volt az utolsó estém Normandiában minden különösebb cél nélkül ismét elindultam a Pegazus-híd felé. A már többször emlegetett kávéház előtt a hangulat és a maligánfok tegnap óta csak emelkedett, ahogy elnéztem az egykori és mai vörös sapkásokat, egyikük se volt már szomjas. Az úttorlaszokat már felszedték a csendőrök, így egy pillanat alatt áthajtok a Pegazus- és 200 méterrel távolabb a Horsa-hídon is. Az angol ejtőernyős múzeumban már ott magasodik a tegnap felavatott Horsa vitorlázógép másának függőleges vezérsíkja. Nem vitás valóban nem a szépsége miatt szerethették az angolok a kerekded repülőeszközt, de tágas törzsében mégiscsak sok ezren érkeztek épségben bevetéseik helyszínére.

Előttem útelágazás, jobbra Ranville balra Merville. Ranvill nevét az újságokból ismerem, a német katonai temetőben koszorúzott délelőtt Schröder kancellár. Mivel a politikát csinálni, és nem megérteni az igazi művészet, elgondolkodom, hogy a német államfő tisztelgésére miért itt 300 sírkereszt előtt került sor, mikor La Cambreban - alig 80 kilométerrel arrébb - több, mint 20 ezer német katona nyugszik.

Balra fordulok, és néhány kanyar után feltűnnek a véres harcokban elfoglalt merville-i ütegeket rejtő bunkerek. Az egymástól 40-50 méterre felépített ütegállások tetején fémlapba karcolt térképeken nyomon követhetőek 1944. június 6-a hajnalának eseményei. Megismerkedve a történettelgondolatban elnézést kérek a hálátlan utókor nevében a Terence Otway alezredes vezette rohamcsapat tagjaitól. Amit ők véghezvittek, az valóban az angol katonai ejtőernyőzés történetének legfényesebb lapjaira kívánkozik. 600 katona indult Angliából, de a szerencsétlen véletlenek egybeesése folytán csak negyedük, 150 ejtőernyős kezdhette meg a reménytelennek tűnő ostromot. Nehézfegyverek nélkül, csak saját felszerelésükben bízva mégis végrehajtva a parancsot.

Találó egykori parancsnokuk mondása az emléktáblán: Nem tudták hogy lehetetlen, ezért megcsinálták! Az ütegek fala mellett friss koszorúk és a hagyományos kis fakeresztek a stilizált pipaccsal, a harcmezők vadon termő virágával. Néhányon reszketős kezű ceruzás üzenet az itt elhunyt egykori barátoknak. A szabadtéri múzeum már régen becsukott, csak ezzel most senki nem törődik. A kazamaták üresen tátongó lőréseire a tenger mögé lebukó nap egyre nagyobb árnyékot rajzol.

Itt az idő, indulni kell. Lehet, hogy tíz év múlva ismét összegyűlnek majd emlékezni a legendás partszakaszokon a XXI. századi utódok, lesz koszorúzás és az akkori politikusok is kiemelnek majd beszédeikben valamilyen napi aktualitást az egykori szövetségesek célkitűzéseiből, de az öregek nélkül az már egy teljesen más történet lesz. Volt egyszer egy partraszállás...

2004. június 6-án véget ért az utolsó invázió.