Guth szerint a világ(háború)
Szerző: Tőrös Balázs

Steven Spielberg, Tom Hanks és az HBO jóvoltából a magyar nézők is láthatták az "Elit alakulat" című sorozatot, amely az 506. Ejtőernyős Ezred 'Easy' századának kalandjait mesélte el tíz, egyenként egy órás epizódban.

Volt ennek az alakulatnak egy igazán érdekes alakja, akinek figurája végül is nem került be a végleges forgatókönyvbe. Forrest 'Goody' Guth - felettesei parancsainak ellenszegülve - mindenhová magával vitte barátja 35 mm-es fényképezőgépét és mindent tárgyat megőrzött, amely élete legnagyobb kalandjához kapcsolódik. Kövessük most végig az 'Elit alakulat' útját Guth szemszögéből.

A német ősöktől származó Guth 1942-ben a Betlehemi Acélgyárban dolgozott: páncéllemezeket hegesztett a Haditengerészet megbízásából Abban az időben egy ilyen pozíció felért egy életbiztosítással, ugyanis a haza védelméért dolgozók felmentést kaptak a besorozás alól. Ez az engedmény azonban nem akadályozta meg abban őt és két társát (Strohlt és Fenstermakert) abban, hogy önként jelentkezzenek ejtőernyősnek.

A kiképzés

Guth 139 társával együtt a 506. Ejtőernyős Ezred frissiben alapított 'E', azaz 'Easy' századba került. Az alapkiképzésre Camp Toccoában került sor, ahol a homokos georgia-i sziklák és a hírhedt Curahee-hegy ideális környezetet biztosítottak a nem ritkán már-már a kegyetlenség határát súroló kiképzőtisztek számára. 'Goody' hamar ráébredt arra, hogy felettesei azt várják el századától, hogy az egész Hadsereg legmagasabban képzett és legjobb kondícióval rendelkező alakulata legyen.

Gyakorlat teszi a mestert! Erőltetett tempójú menetelések, tíz kilométeres futások fel a Curahee-hegyre, felülések és fekvőtámaszok alapozták meg a katonák izomerejét és általános állóképességét. A Hadsereg nemcsak a fizikumukat, hanem a pszichéjüket is saját kedvére formálta.

A fentiek ismeretében nem csoda, hogy az alakulatban az volt az általános vélekedés, hogy Camp Toccoában a kiképzés keményebb, mint amivel Európában fognak találkozni. Sokan kiestek a rostán, de Guth azok közé tartozott, akik a legnehezebb akadálypályákat is félelem nélkül teljesítették.

A fizikai és a pszichikai kiképzés mellett nagy hangsúlyt helyeztek a harci elemekre is. Amikor 1942 novemberében befejeződött az alapkiképzés, az 'Easy' tagjai mindent tudtak, amire a szárazföldön szükségük lehet. Gyakorlottan bántak a szuronnyal, a puskával, az öklükkel, az elsősegélycsomagokkal, a gázálarccal, a térképpel - napszaktól és időjárási viszonyoktól függetlenül.

Az ejtőernyős kiképzésre Fort Benningben került sor. Az 'Easy' szerencsétlenségére parancsnokuk, Robert F. Sink ezredes olvasott egy cikket a Reader's Digestben egy japán egységről, amely 72 óra alatt 100 mérföldet menetelt. A helyzet borzasztóan egyszerű volt: aki szeretett volna ejtőernyős lenni, annak részt kellett venni a rekordöntési kísérletben.

1942 decemberében így a katonáknak nemcsak a georgia-i téllel kellett megküzdeniük, hanem a teljes menetfelszerelés súlyával, a kőkeményre fagyott utakkal és az emberfeletti tempóval is. A három napos "túra" végén 118 mérföld volt a hátuk mögött. Mivel ezt a csaknem 190 kilométert mindössze 75 óra alatt tették meg; a rekord megdőlt. A kegyetlen útviszonyoknak rengeteg boka esett áldozatul. Az utolsó órákban sokan már csak bajtársuk vállára támaszkodva voltak képesek vonszolni magukat és nem volt ritka a három puskát cipelő katona látványa sem, aki így igyekezett megkönnyíteni a gyengébbek szenvedését.

Az 'Easy' század meglepően gyorsan teljesítette az ejtőernyős kiképzést. Amikor Guth megkapta a hőn áhított jelvényt, már nem jelentett gondot neki, ha saját kezűleg kellett átvizsgálnia és összehajtania ejtőernyőjét. Emellett elsajátította azokat az ismereteket is, amelyekre ahhoz volt szükség, hogy ő és felszerelése megközelítőleg egy helyen érjen földet.

Fort Benningből előbb Alabamába, majd Camp Mackallba vezetett az 'Easy' útja. A század rövid Fort Braggi kitérő után 1943 augusztusában végül New Yorkba érkezett és megkezdte a felkészülést a hajóútra.

Az "Elit alakulat" 1943. szeptember 5-én hajózott ki Brooklynból az S. S. Sumaria fedélzetén. Miután megérkeztek Liverpoolba, Guth és társai birtokba vették a Londontól 80 kilométerre található Aldbourne-t, amely egészen a partraszállásig az 'Easy' otthona maradt.

A kiképzés utolsó fázisába érkezett. A katonák és kiképzőik éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy a század a lehető legtökéletesebb állapotban (fizikai, mentális, elméleti tudás) legyen az invázió kezdetekor.

Az invázió

Az 'E' század az 1944. június 5-éről 6-ára virradó éjjel egy részét C-47-es csapatszállító repülőgépek gyomrában töltötte. Az első harci bevetésükre készülő katonák közül sokan bizonyára - legalábbis lélekben - az otthon maradtakkal voltak, de legalább ennyien az előttük álló feladatokat gondolták újra. A századnak Boutteville-től délre, a 'C' zónában kellett földet érnie. Rájuk várt a partraszálló csapatok számára kijelölt kettes számú kijárat biztosítása.

Nem sokkal hajnali egy óra után a C-47-esek elérték a francia partokat. A rossz időjárás az 'Easy' századot is alaposan megtréfálta. Az alakulat tagjai egymástól több kilométeres távolságban értek földet, így az első órák azzal teltek, hogy megkeresték egymást.

Teljes volt a káosz. A századparancsnok Meehan hadnagynak és a tisztek nagy részének nyoma veszett. 'Goody' erről mit sem tudott, a saját problémájával volt elfoglalva. Egy tehénlegelőn ért földet Ravenoville közelében és teljesen egyedül volt. Végül rátalált néhány bajtársára. Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy Ravenoville fele indulnak és megpróbálják megkeresni a századot.

"Június 5-én végre megérkezett a parancs. Csak kevesek arcán látszott bármiféle érzelem. A hosszú, kemény kiképzés után megkönnyebbülés volt, hogy végre csinálhatunk valami hasznosat.

Fél kilenc felé megkezdtük a beszállást a C-47-esekbe. Megkaptuk feletteseink írásos jókívánságait, a fekete krémet, amit az arcunkra kentünk és a nyugtatókat is. Ezeknek a tablettáknak kellett volna megóvni minket a repülőgépek hánykolódása által okozott émelygéstől. Pusztító egy szer volt, mindegyikünkre más-más hatással volt.

Időben szálltunk fel. Szokásainkhoz hűen fennhangon szidtuk a felszerelést, röhögcséltünk és sokat cigiztünk. Mintha csak egy gyakorló ugrás állt volna előttünk. Persze halálosan féltünk, de senkinek nem árultuk volna el.

Megérkeztünk Franciaország fölé, ahol elég erős légvédelmi tűz fogadott minket. Igazi megkönnyebbülés volt, amikor végre felvillant a zöld fény. A célponttól úgy öt kilométerre érhettem földet egy mező közepén. Egyértelmű volt számomra, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Megpróbáltam eltűnni a nyílt terepről, közben összefutottam Smokey-val, később Eubanks-szel. Szegényt majdnem agyonlőttük. Elvesztette a kattintóját és a jelszót is elfelejtette. Hiába kattintgattunk neki és szólongattunk, csak mormogás volt a válasz. Nagyon kevesen múlott, hogy nem ismertük fel a hangját."

Guth és csapata átvágott a normandiai mezőkön és hamarosan megérkezett Ravenoville-be, ebbe a Utah-part közelében fekvő kis falucskába. A szedett-vedett, különböző századokból érkezett katonák spontán rohamcsapatot alakítottak, melynek John P. Stopka őrnagy állt az élére. Az ő vezetésével rohamozták meg a Ravenoville északi részében fekvő házat, amely német hadiszállásként szolgált. A legelső, Normandiában készült híranyag ez előtt a ház előtt készült, mint ahogy az egyik legismertebb fénykép is, amelyen a hirtelen összeverbuvált rohamcsapat tagjai egy frissen zsákmányolt náci zászlót tartanak a kezükben.

Június 7-ének reggelén a 'Easy' tagjai elhagyták a farmot és megkezdték útjukat az eredeti célpont, Boutteville felé. Az úton Guth számos megrázó fényképet készített, köztük egy olyat, amelyen egy lelőtt C-47-es csapatszállító látható. 'Goody' nem tudhatta, hogy ebben a gépben lelte halálát 16 katonájával együtt századparancsnoka, Thomas Meehan hadnagy is.

Egy történészcsoport az 1990-es évek elején tüzetesen átvizsgálta a terepet. Többek között Meehan hadnagy óráját is megtalálták, amely 01:12-kor állt meg.

Június 9-én 'Goody' és társai "megtalálták" századukat. Az 'Easy' Carentantól északra ásta be magát és az elkövetkező napokban módszeresen kiszorította a német csapatokat a városkából.

Az invázió első szakasza - legalábbis az 'E' század számára - befejeződött. A túlélőket visszarendelték a frontvonalból és Aldbourne-be, Angliába küldték. A kimerült katonák új egyenruhát és felszerelést kaptak, valamint sor került az elesettek, a sebesültek és a fogságba esettek pótlására is. A 145, Normandiába ledobott ejtőernyős közül július végén ugyanis mindössze 74 volt bevethető állapotban.

Hollandia és Bastogne

1944 nyarán az 'Easy' számos hadműveletben kapott szerepet a tervezési fázis során, ám bevetésük a szárazföldi alakulatok gyors előrenyomulásának köszönhetően az utolsó pillanatban minden alkalommal okafogyottá vált.

Szeptemberben megszakadt ez a sorozat. Hollandiába rendelték őket.

A csapatszállító repülőgép szeptember 17-én, egy gyönyörű kora őszi napon szállt fel Uppottery-ből. A holland invázió során az 'Easy'-re várt az a feladat, hogy a Wilhelmina-csatornán átívelő hidakat elfoglalja, valamint hogy biztosítsa az Eindhoventől Veghelbe vezető utat. Az időjárási körülmények most tökéletesek voltak, mivel az ugrásra nappal került sor, tiszta égbolt és szélcsend mellett. Mindössze egyetlen katona sérült meg a földet érés során: Forrest Guth.

"Jól emlékszem az ugrásra. Összegabalyodtak a zsinórok, ezért sem a főernyő, sem a tartalékernyő nem nyílt ki rendesen. Próbáltam korrigálni, de túl kevés volt az idő. Az oldalamra zuhantam, pontosan a kulacsomra. Előbb iszonyatos fájdalmat érkeztem, majd hirtelen semmit, kvázi megbénultam. Egy szanitéctől kaptam egy adag morfiumot, aztán nem nagyon emlékszem semmire. Annyi szerencsém volt, hogy nem fújt a szél, különben a félig kinyílt ernyő végigvonszolt volna a mezőn, mint egy zsákot.

Ahogy később megtudtam, egy istállóba vittek, ahol egy holland lány viselte gondomat. Amikor végleg magamhoz tértem, már egy kórházban voltam. Az első arc, aki láttam, Dr. Andres-é volt, aki a szülővárosomból származott és a család orvosa volt. Jó érzés volt."

'Goody' csak decemberben térhetett vissza alakulatához. Az 'Easy' éppen a hollandiai invázió fáradalmait pihente ki Franciaországban. Ha a katonák tudták volna, mi vár rájuk, minden bizonnyal előre is pihentek volna. 1944. december 18-án ugyanis parancsot kaptak arra, hogy üljenek teherautóra és Bastogne-ba érve segítsenek megállítani a németek előrenyomulását az Ardennekben. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az alakulat nem a levegőből érkezve, hanem a szárazföldön közelítette meg egy hadművelet színterét. A felszerelés és a lőszerek utánpótlására, illetve új egyenruhák vételezésére most nem volt lehetőség. Az ejtőernyősök túlnyomó része azzal indult harcba, ami az előző hadjáratokból nála maradt. Nem volt téli egyenruhájuk, sem speciális téli felszerelésük, emellett lőszernek is híján voltak. Azt az ígéretet kapták, hogy az utánpótlást Bastogne-ba érkezve fogják megkapni.

A rossz időjárási körülményeknek "köszönhetően" az 'Easy'-nek úgy kellett beásnia magát a jacques-i erdőbe, hogy az ígért utánpótlásnak nyomát sem látták. Tizenkét napon át tartó elkeseredett harc vette kezdetét, amely végül is meggyőzte a németeket arról, hogy az ejtőernyősöket nem olyan fából faragták, amelyet könnyen meg lehet törni. Pedig az 'Easy' kilátástalannak tűnő helyzetükön csak rontott, hogy december 20-án szakadni kezdett a hó és nem is állt el, amíg a harminc centiméteres magasságot el nem érte. A szabadon maradt testrészek menthetetlenül a fagy áldozatául estek, így a hideg legalább annyi kárt okozott, mint a németek. A Szövetségesek veszteségeit felmérve a németek december 22-én elérkezettnek látták az időt arra, hogy megadásra szólítsák fel a szövetségeseket. A lakonikus tömörségű válasz ("Nuts", azaz "Sz*rt") azóta a világtörténelem részévé vált.

"Amikor a német támadás megindult, én éppen, hogy csak visszatértem a sebesülésem után a századhoz. Lóhalálában vittek minket teherautóval egy városba, melyről addig egyikünk sem hallott, de amelyet egyikőnk sem fog elfelejteni.

Ahogy gyalogoltunk kifelé a városból a front irányába, találkoztunk egy gyalogos hadosztályunkkal, amely teljes fejetlenségben vonult vissza. Úgy néztek ki, mint akik látták az ördögöt. Isten hozott Bastogne-ban!

Nem volt megfelelő téli egyenruhánk, csaknem halálra fagytunk a rókalyukakban, amiket a város körül ástunk. A talaj annyira át volt fagyva, hogy beletört az ásónk. A német tüzérség folyamatosan lőtte az állásainkat. Alig volt lőszerünk és napi fél csésze borsólevesen éltünk.
Sok jó barátot hagytam a belga télben."

Az emberek minden nap azért imádkoztak, hogy jobbra forduljon az idő. December 23-án ez is bekövetkezett, így megkezdődhetett az utánpótlás ledobása.

"Karácsony előtt végre megérkezett az utánpótlás. Olyan volt, mint egy igazi karácsonyi ajándék, hiszen kevés élelmünk, lőszerünk és ruhánk volt."

A bastogne-i csata 1945 elejéig tartott. Amint a front stabilizálódott, az 'Easy'-t Franciaországba, Alsace-ba vezényelték, ahol egy újabb elkeseredett német előrenyomulás útjába álltak. Január 18-tól február 23-ig Guth Haguenau városában harcolt, ahol a század kamatoztatta azt, amit a kiképzés során a városi hadviselésről tanult.

Február végén a Hadsereg sorsolást szervezett. A szerencsés nyertes harminc napra hazautazhatott az Egyesült Államokba. Az 'Easy'-ből mindössze 33 ember neve került be a kalapba, mivel a két feltételnek (makulátlan katonai múlt, részvétel a század összes hadműveletében) csak kevesen feleltek meg. Goody neve került ki a kalapból.

Mialatt az 'Easy'-t visszavonták Haguenauból és visszavezényelték Mourmelonba, Forrest már úton volt hazafelé.

Guth sosem tért vissza a harctérre. Mire eltávozása véget ért, az európai hadszíntér elcsendesedett. Felkészült arra, hogy bármelyik nap megérkezhet a parancs, amely a Csendes-óceánra szólítja, de két ledobott atombomba mindent megváltoztatott. 'Goody' leszerelt és visszatért a civil életbe. Tanár lett és ma is boldogan él relikviái társaságában.