Fekete vasárnap
A "Tidal Wave" hadművelet
Szerző: Horváth Zoltán

A háború jelentős lerövidítésének szándékával beindított hadműveletek általában nem hozták meg az áhított eredményt. Jó példa erre akár a RAF "Gátrobbantóinak" 1943 májusi akciója, akár a szövetségesek 1944 szeptemberi "Market Garden" fedőnevű légideszant támadása. Ugyanez áll az Amerikai Hadsereg Légiereje - az USAAF - 8. és 9. Légi Hadseregeinek összefogásával, 1943. augusztus 1-jén végrehajtott "Szökőár" hadműveletére is. Az elsöprőnek szánt rajtaütéstől a tengelyhatalmak elsőszámú üzemanyagforrásának teljes megsemmisítését várták. Mellesleg még arra is számítottak, hogy a látványos siker az ingadozó Olaszország háborúból való, azonnali kiugrását eredményezi. Előbbi felerészben, utóbbi meg csak két hónapra rá következett be. A nagyra törő elképzelés, a "gyors siker" borsos árát viszont - ebben az esetben is, mint mindig - a támadásba küldötteknek kellett megfizetni.

Az USAAF a romániai olajmezők és finomítók ellen az 1942. július 12-étől 1944. augusztus 19-éig terjedő időszakban 22 alakalommal intézett bombatámadást. Az első akciót egy különleges alakulat, a Harry Halverson alezredes vezette, HALPRO fedőnevű különítmény 13 db Consolidated B-24D Liberatora hajtotta végre. A RAF egyiptomi El Fayid légitámaszpontjáról 11-én éjjel útnak indult négymotorosok nem kötelékben, hanem külön-külön navigálva érkeztek másnap hajnalban a Bukaresttől 80 km-re, északra fekvő Ploiesti fölé. A célterületet felhők borították, de a bombák robbanását követően észlelt sűrű, fekete füst azt jelezte, hogy értek el találatokat. Végeredményben tíz nehézbombázó támadta az ottani "Astra Romana" finomítót, egy a constantai kikötőt, kettő pedig ismeretlen célokat. A visszaúton négy gép Törökországban ért földet. Ezek személyzeteit a háború végéig internálták. További két B-24-es a sivatagban hajtott végre kényszerleszállást. A 14 órás, 4200 km-es bevetés során mindössze ketten sebesültek meg. Az akciót, melyet figyelmeztetésül szántak a hadat üzenő román királynak, egyértelműen sikeresnek minősítették. Ám titkossága miatt csak évek múlva hozták nyilvánosságra, hogy valójában ez volt az USAAF európai célpontok ellen végrehajtott legelső bombatámadása. És egyúttal a - később hazánkban is rettegetté váló - Liberatorok bemutatkozása is a vén kontinens egén. Jobb is, hogy titokban tartották! Mert ezzel a szerény vállalkozással csak azt érték el, hogy a térség végzetes kelepcévé vált. A Ploiestiben működő nyolc finomító ugyanis tízmillió liter üzemanyagot - többek között magas oktánszámú repülőbenzint - állított elő, melyre égető szüksége volt a német hadigépezetnek. Különösen azután, hogy kútba esett a Szovjetunió Kaszpi-tenger környéki olajmezőinek megkaparintására szőtt tervük. Nem csoda, hogy a feldühödött Hitler az akciót követően légelhárító lövegek százait és vadászrepülő-ezredeket rendelt oda. Ami pedig gyászos következményekkel járt a jó egy évvel később, gyanútlanul berepülő amerikai hajózókra nézve. Addigra ugyanis a finomítók környékéből - Berlin és Bécs után - a megszállt Európa harmadik legerősebb légvédelmével őrzött területe lett, melyet közel 250 db 88 mm-es és több száz, kisebb űrméretű löveggel tűzdeltek meg. És amit ezeken felül még legalább 240 db egy- és kétmotoros vadászgép is biztosított.

Felkészülés a támadásra

A nyár elejére tervezett megsemmisítő csapást késleltette a szicíliai partraszállás. Ezért arra csupán a sziget zömének elfoglalását követően keríthettek sort. Végrehajtására összesen öt bombázóosztályt vontak össze a felszabadított Líbiában. Egy részüket a 8. Amerikai Légi Hadseregtől, Angliából vezényelték Észak-Afrikába. A 44. és 93. nehézbombázó osztályok B-24-esei sötétzöldre voltak festve. Magától értetődő, hogy a Ploiesti ellen indulók közé tartoztak a frissen létrehozott, Északnyugat-afrikai 9. Amerikai Légi Hadsereg 98. és 376. osztályainak sivatagi-rózsaszín álcázó festésű - a pilóták által egyszerűen "ciciszínűnek" csúfolt - Liberatorai. Ide irányították utóbb az eredetileg a 8. Amerikai Légi Hadsereg erősítésének szánt, szintén piszkoszöld rejtőszínű 389. osztályt is. A választás azért esett a jól bevált B-17 Flying Fortressek helyett a B-24-esekre, mert mélyrepülésben az utóbbi típus hatótávolsága lényegesen nagyobb volt. Emiatt persze szükségszerűvé vált a gépek felszerelésének módosítása. A bonyolult Norden magassági célzókészülékeket kicserélték egyszerű gyűrűs szerkezetűekre. A bombakamrákba két póttartályt szereltek, amelyek a normál 9400 literes benzinmennyiség helyett 11700 liter betankolását tették lehetővé. A "hasznos teher" viszont ezáltal felére, vagyis négy darab 454 kg-os bombára csökkent. Ezek gyújtása 20 perces késleltetésű, savas rendszerű vagy a becsapódást követő 45. másodpercben történő robbanásra időzített volt. Csak a 389. osztály gépeinek rakománya állt kizárólag ez utóbbi típusúból. A hasi lövésztornyot minden gépről eltávolították, hiszen a célok megközelítésekor háztetőmagasságban, 360 km/h-val haladó gépeknek aligha kellett alulról támadó vadászokkal számolni. Ennek ellenére nagy részük a teljes, tízfős személyzettel kelt útra. A Liberatorok orrába két 12,7 mm-es nehézgéppuskát szereltek, melyekkel a pilóták tüzelhettek a légvédelmi állásokra, illetve az olajtartályokra. A 8. Légi Hadsereg két "veterán" osztálya előzőleg Kelet-Angliában már rutint szerzett a szoros kötelékben végrehajtott, terepkövető repülésben, a többi három viszont csak a sivatag felett kezdte el. A gyakorlórepülések során a célobjektumok mérethű modelljeire - legfeljebb 30 m-es magasságból - 45 kg-os, késleltetett gyújtású gyakorlóbombákat dobáltak. A felkészülés befejeztével mind az öt osztály részvételével főpróbát tartottak, melyet sikeresnek ítélt Brereton vezérőrnagy, a hadszíntér repülőerőinek parancsnoka. A következő napi eligazításon hullott le mindenki számára a lepel az addig gondosan titkolt célokról. Brereton befejezésül elmondott "buzdító" beszéde azonban inkább elkeserítette az érintetteket. A tábornok ugyanis több mint 50%-os gépveszteséget valószínűsített. Ráadásul hozzátette: "A célpontok elpusztítása annyira nagy jelentőségű, hogy ha tökéletesen sikerülne, az megérné még az összes gép elvesztését is!"

Bevetés indul!

Augusztus 1-jén reggel, helyi idő szerint 7 órakor a Bengázi melletti támaszpontról startolt az első kötelék, a 376. "Liberandos" bombázóosztály vezérgépe, melyet 29 Liberator követett. Feladatuk a "White I." kódjelű cél, a Romana-Americana finomító megsemmisítése volt. Másodikként a 93. "Flying Circus" osztály emelkedett fel. A "White II." jelű "Concordia Vega" ellen 21-, a "White III." fedőnevű "Standard Petrol Block" és "Unirea-Spiranza" kiiktatására 15 géppel. Harmadik a sorban a 98. "Pyramiders" osztály volt, melynek a "White IV." kód alatti két finomító, az Astra Romana és a közeli Unirea-Orion elpusztításához 47 Liberatora volt. A negyedikként startoló 44. "Flying Eightballs" osztály is két célpontot kapott. A haditerv szerint a "White V."-ös Columbia Aquila finomítóra 17, a "Blue I." jelzésű "Creditul Minier" üzemre Braziban 20 géppel csaptak volna le. Az utolsóként induló 389. "Sky Scorpions" csoport 27 gépe a legmesszebbi cél, a "Red I." jelű Cimpinában működő Steaua Romana finomító lerombolására kapott parancsot. A vadászkíséret nélkül útra kelő kötelékek tagjai rossz előérzettel nézték a 389-es osztály egyik gépének füstölgő roncsait, melyet különben erősítésnek a 98.-hoz vezényeltek, és felszállás közben, motorhiba miatt kényszerült visszafordulni.

A Földközi-tenger felett

Északi irányban repülték át a Földközi-tengert. A párás levegőben nem lehetett végiglátni az oszlopban haladó osztályokból álló, 8 km hosszan elnyúló köteléken. Cameron százados a 44-esek pilótájaként vett részt a bevetésen. A németek megszállta Kurfu szigetéhez közeledve a bombázótiszt a csillogó tengerből felmagasodó füstoszlopra hívta fel a figyelmet. Az egész akciót irányító "Liberandos" osztály vezérnavigátorának gépe zuhant le. A helyettesét szállító B-24-es egy darabig ott körözött, hátha lát túlélőket, aztán a kötelék élére állt. Akkor kezdtem aggódni. Tépelődésemből egy másik Liberator zökkentett ki, mely kifordulva, két álló motorral igyekezett hazafelé. Mivel bombaterhétől gyorsan megszabadult, már volt reménye a visszatérésre. Korfut elhagyva fordultak északkeletnek, Ploiesti irányába. Mire az albán partokat elérték, még kilenc gép volt kénytelen megszakítani útját. Ebből hét, a legrégebb óta a sivatagban repkedő 98. osztályhoz tartozott. A mindenhová beférkőző, alattomos por és homok megtette hatását!

Kavarodás a hegyek között

A partvonalat átrepülve hamarosan a 2600 m-ig magasodó Pindosz-hegységgel találták szemben magukat. A csúcsokat felhők takarták, melyek több mint 5000 m-ig tornyosultak fel. Cameron így látta a később, döntőnek bizonyuló zavar kialakulását. Compton ezredes - a 376-osok vezére - úgy határozott, hogy a felhőket áttörve, az eredeti tervnek megfelelő kurzuson halad tovább. Az összeütközést is kockáztatva a 93-asok - Baker ezredessel az élen - követték. Az utánuk jövő 98-as osztály vezére, "Killer" Kane ezredes viszont ezt nem merte egyből vállalni. Főleg, mert kötelékének legtöbb gépén nem volt oxigénellátás, hiszen 4000 m alattira tervezték az egész útvonalat. Ezért némi kitérővel lyukat igyekeztek találni a felhők közt, de csak sokára sikerült nekik. A némileg kitisztult levegőben jól látszott, ahogy hármasával végül belerepültek. A felhőkön átjutott két osztály viszont, már csak aprócska pontok formájában volt kivehető a messzeségben. Sajnos a 98-asok kényszerű késlekedése miatt, már akkor a tervezettnél sokkal előbbre jutottak. Az utánuk következő három osztály végérvényesen le is szakadt. A rádiózási tilalom miatt viszont szó sem lehetett arról, hogy visszahívjuk őket. Pedig az egész haditerv a pontos időzítésre épült. Az oszlopban haladó kötelékeknek a harmadik romániai, fő tájékozódási pont elérésekor, egyszerre kellett volna 90 fokkal jobbra fordulni. És így vonalban repülve, egyidejűleg lecsapni a kijelölt finomítókra. Majd ismét egyszerre 90 fokot jobbra fordulni, hogy újfent oszlopba fejlődve, végül hazafelé induljunk. Teljes meglepetésre és a védelem megosztására csak ebben az esetben lehetett számítani. De sajnos már igen korán felborulni látszott az egész terv. Nem sokat bosszankodhattunk ezen, mert mi következtünk. A felhők fenyegetően tornyosultak osztályunk elé. A vezér, Johnson ezredes "Suzy Q" nevű gépével nehezen talált egy másik rést. Hármas rajokban habozás nélkül követtük. Mire kikeveredtünk a túlsó oldalon, már csak a 98-asok sivatagi festésű gépeit láttuk kötelékünk előtt. A bolgár légtérbe érve a "Pyramidersv egyik Liberatorában Gibby őrmester, a hajózószerelő hirtelen belekiáltott az egymásköztibe. Vadászgép 10 óránál, 600 m-rel magasabban! Hé! Várjatok csak! Hiszen ez egy kétfedelű! A meglepetés kölcsönös volt. Az Avia B-534-es lecsapott, egy sorozatot adott le a hevesen védekező kötelékre, aztán - folytatva a zuhanást - jobbnak látta eltűnni. Egyértelművé vált, hogy felfedezték őket. Hamarosan elérték a Balkán keleti lejtőjének kezdetét, melynek lankáit követve megkezdték a folyamatos süllyedést. Úgy számolták, hogy a végére, a célok közelében éppen a kívánt 30-50 m közötti magasságban lesznek. A Dunát elérve - ami, a kicsivel műveltebbek csalódására, nem is kék, hanem barna volt -, a bombázóosztályok immár kettészakadva, de azért a terv szerinti hét csoportra szétbontakozva kezdtek neki a célok megközelítésének.

Az ellenség gyanút fogott

McFarland főhadnagy a 93-as osztály egyik gépét vezette: Ahogy a Román-alföld felett 90-120 m-es magasságban átdübörögtünk, csodálkozva láttuk, hogy a parasztok még vasárnap is a földeken robotoltak. Pedig azért időzítették az akciót pont akkorra, mert a hírszerzés szerint a románok még a háború alatt is megtarthatták ezt a pihenőnapot. Így arról informáltak bennünket, hogy emiatt a finomítókban is minimális számú civil áldozat várható. Békés falvak és tanyák felett vitt az utunk. Az udvarokon és utcákon az emberek térdre borulva imádkoztak az életükért. A suhancok viszont köveket hajigáltak utánunk. A motorzúgástól megvadult lovak egész családokat borogattak ki a szekerekből. Hirtelen egy folyócskában pucéran fürdőző lányokat vettünk észre. "Gyerünk fiúk! Itt ugorjunk ki!" - hallatszott a géppuskások erőltetetten jókedvű fecsegése a belső rádión. Pedig a helyzet igencsak komoly volt. A németek Athénbe települt lehallgató csoportja - megfejtve az észak-afrikai légierő kódját -, felfigyelt a nagy készülődésre. Amikor aztán az amerikaiak a felszállást követően rádión figyelmeztették a baráti légvédelmi egységeket a közelgő nagy bombázókötelékre, a nekik szánt - "Ne lőjetek!" - felszólítás riadóztatta az ellenséges légelhárítást is. Egyszer csak a 376-osok - követve egy vasútvonalat - élesen jobbra fordultak. Melléjük zárkózva osztályunk is vonalba fejlődött. A navigátor fahangon megjegyezte: "Azt hiszem túl hamar fordultunk." Gyomromban a gombócot focinagyságúnak éreztem. Az eget körülöttünk légvédelmi gránátrobbanások pöttyözték tele. A szilánkok jégesőként verték a burkolatot. Géppuskásaink viszonozták a tüzet. Nem vitás, megérkeztünk! De hová!?

Romokban a jól kidolgozott terv!

Cameron - akárcsak a kötelékek minden pilótája - észrevette, hogy baj van. Az időzítésnek lőttek, hiszen az első két osztály már jó ég tudja merre járt. Csak a 98-asok hosszan elnyújtott alakzatát láttam előttünk és mögöttünk, jóval magasabban a 389-eseket. A Duna átrepülésekor mi 900 m-en voltunk. A magasságot koptatva hamarosan ki tudtuk venni a lenti táj részleteit. Semmi sem mutatta, hogy ellenséges ország suhan el alattunk. Teljesen olyannak tűnt az egész, mintha odahaza Indiana állam felett repülnénk! Ploiesti még 250 km-nyire volt. Pitesti várost, az első nagyobb romániai tájékozódási pontot elérve még 160 km állt előttünk. Azt viszont nem tudhatták, hogy az elöl lévő két osztály közben mintegy 90 km-es "előnyre tett szert". Az első navigációs pontot rendben érintették, ám már a másodiknál délre fordultak. Floresti helyett a 30 km-rel nyugatabbra fekvő Tirgoviste mellett! Már csaknem Bukarestig jutottak, mikor a heves légvédelmi tűzben ráeszméltek tévedésükre. Visszafordultak, de még mindig egy völggyel a meghatározott előtt járva, az ellenkező irányból kezdték a rárepülést. A meglepetés ezzel végképp odalett, hiszen a főváros környéki légelhárítók azonnal riasztottak mindenkit. Ráadásul vezérük tévedése következtében a 376-os osztály - no meg a 93-asok - abba az irányba haladva éppen az eredetileg a 98. és a 44. osztályok számára kijelölt célokat támadták. A 376-osok hajózói jól látták, hogy a 93. osztály gépei jóformán képtelenek átverekedni magukat a hevesen tüzelő légvédelmen. Ezért zömük szétszóródva, alkalmi célokra zúdította le rakományát. Ellenben a "Liberandos" gépei viszonylag nyugodtan húztak át Ploiesti felett, és szórták a halált. Aztán, mikor a várostól északnyugatra kezdődő hegynyúlvány fölé emelkedtek, váratlanul szemben találták magukat a feléjük ereszkedő 98-as "Pyramiders" élével. A szépen eltervezett akció romokban hevert. A rossz irányokból érkező osztályok összekeveredve, egymást zavarva, enyhén szólva nem tudtak hatékonyan működni. A 93-asok maradéka mindenesetre követte a 376-osokat. Ekkor bukkant fel az első román vadászgép. Melynek lövései - a légi csata 446 amerikai halottja közül elsőként - végeztek a "Flying Circus" osztály egyik géppuskásával.

"Ha gépem közben darabokra szakad, akkor is elvezetlek benneteket a célig!"

Baker alezredes a 93-asok parancsnoka az utolsó pillanatban vette észre a tévedést. Megkeveredett kötelékéből viszont, az öt perces rárepülés vége felé már csak az élen repülő, fél tucat gép maradt együtt. Tate alezredes e hat Liberator egyikéből látta Bakerék sorsát: Átkozottul sok légvédelmi löveg volt mindenfelé elhelyezve. Baker 120 m-rel előttem repült. Gépe, a "Hell's Wench" három találatot kapott. Egy a külső résznél érte a szárnyát, a következő a szárnytőnél robbant, az utolsó a pilótafülkét találta el. A szárnyban és a törzsben lévő benzintartályok sárga lánggal kezdtek égni. Még egy percnyi repülés volt hátra a célig. Ekkor Baker, hogy sérült gépét egyenesben tudja tartani, megszabadult bombáitól. A köteléket azonban tovább vezette egészen a finomító szívéig. Közben vadul manőverezve csúszott át a tornyok és kémények közti szűk helyeken. Hirtelen egy lábat pillantottam meg az orrfutó lenyíló ajtajában, majd valaki égő ruhában kiugrott. Ernyőjét láttam belobbanni. Pontosan a cél felett húztak el. A pilótafülke lángokban állt. Valóságos pokol lehetett ott bent, mégis vezette valaki a végzetesen sérült bombázót. Aztán hirtelen lelassult. Utolértük. Jobb szárnyának külső fele akkor szakadt le. A Liberator, orrát felvágva meredek emelkedésbe kezdett. Ez sem volt véletlen, hiszen ezalatt még hárman ugrottak ki belőle. Aztán úgy 180 m-en a sebességét vesztett négymotoros átfordult és meredeken zuhanni kezdett. Mielőtt egy mezőre becsapódva felrobbant volna, a levegőben több darabra hullott. Baker szó szerint megtartotta eligazításon tett ígéretét! Az ezredest és másodpilótáját, Jerstad őrnagyot önfeláldozásukért posztumusz Kongresszusi Becsület Érdeméremmel tüntették ki. A 93-as osztályból azokban a percekben még kilenc B-24-es osztozott a vezérgép szomorú sorsában. A veszteséglistákon szereplők közül sokan, már teljesítve a kötelező 25 bevetést, önként jelentkeztek erre az akcióra. Baker gépén például a tízből heten!

A csata tovább tombolt

A 98-as "Pyramiders" gépei a lehető legrosszabbkor repültek be a térségbe. Ahogy átsöpörtek a finomítók felett, akkor robbantak sorra a 376-osok által ledobott, időzített bombák. Legalább kilenc veszett miattuk oda a terület fölé merészkedett negyvenből. A 44-esek eleje, köztük Cameron százados gépe is 15.15-kor érte el a kijelölt zónát. A rárepülés kezdési pontja az erdőkkel borított magaslatok között, egy fúrótornyokkal megtűzdelt, csupasz gerinc volt. A látszólag békés vidéken nyoma sem látszott légvédelemnek. Aztán varázsütésre, körös-körül máris löveg- és gépfegyvercsövek torka ásított ránk. Ott teremtek tisztásokon, bokrokban és épületekben. A házak egyszerűen kettényíltak és 88 mm-es ágyúcsövek fordultak irányunkba, miközben a kezelők, mint a hangyák úgy nyüzsögtek mindenfelé. Szerencsére mire lőhettek volna, rajunk már át is viharzott felettük. Előrenézve viszont azt láttam, hogy a nekünk kijelölt üzemekből hatalmas füst szállt fel. Váratlanul egy hosszú oszlop, sivatagi-rózsaszínű gép tűnt fel, melyek jobb fordulóval éppen a mi "White V."-ünk felé vették az irányt. Johnson ezredes levágva a 98-asok fordulóját, szintén azt célozta meg. Így legalább 50 bombázó zúdult rájuk. Mire a célok közelébe értünk 75 m-re süllyedtünk. A "Suzy Q"-ra ragadva - a sivatagban begyakoroltak szerint - az alacsony, 180-szor 65 m-es alapterületű raktárt pécéztünk ki. Jobbra tőlünk, egy velünk párhuzamosan száguldó vonatra figyelt fel másodpilótám. "A fenébe! Ez egy rohadt légvédelmi szerelvény!" A gépágyúkkal telezsúfolt vagonokon lázas sietséggel tekerték irányunkba a 20 mm-eseket. Toronylövészünk, orr- és oldalgéppuskásaink azonban fürgébbek voltak. Sorozataikba beleremegett a gép. A 12,7 mm-es lövedékek tűzhatása elképesztő volt. A mozdonytól az utolsó kocsiig végiglőtt vonatot ugyanis gyorsan és látványosan szétvetette egy robbanás-sorozat. "Egy gonddal kevesebb!" De már nyakunkon is volt az újabb! Az ég meglepetésszerűen "ciciszínű" gépekkel telt meg, melyek balról egyre inkább közelítettek formációnkhoz. Sőt! Arra kaptam észbe, hogy szorosan alattam és fölöttem egy-egy ilyen Liberator van. Ebben a "szendvicsben" egy rossz mozdulat is elég lett volna hozzá, hogy mindhárman otthagyjuk a fogunkat! Fellélegeztem, mikor a veszélyes szomszédok odébb lavíroztak. "Lehet, hogy észre sem vettek!"- ötlött fel bennem. A vezér által követett vasútvonal füst és lángtengerben végződött. Ez pár perce még a "Columbia Aquila" finomító volt. A feketén gomolygó füstoszlopok közti keskeny rést céloztuk meg, mely egy viszonylag épen maradt üzemrészhez vezetett. Ahogy belerepültünk, a füstfelhő összezárult körülöttünk. Pokoli hőség csapott meg. A külső hőmérő a mérési maximumon felmondta a szolgálatot. Gépünk a "Buzzin Bear" forró volt, mint egy kemence. Bal, enyhén süllyedő fordulóval az ég egy kék foltja felé kormányoztam, miközben kioldottuk a rakományt. A Liberator megemelkedett, és már egy szép zöld mező felett voltunk. Nem volt néptelen. Légvédelmi tüzérek lestek ránk. A vezér habozás nélkül rányomta gépét. Mi hasonlóan cselekedtünk. A meglepett légelhárítósok felhagytak a csövek felénk irányzásával és ösztönösen hasra vágták magukat. A raj méterekkel zúgott el a fejük felett. Ezzel részünkről be is fejeztük a támadást. Egy békés kukoricaföld felett fordultunk a hazavezető kurzusra. A hajózószerelővel visszavetettem a gázból. A motorok olyan megnyugtatóan duruzsoltak, mint az Államokban a moziból hazafelé tartó, családi limuzinoké.

"Vigyázzatok! Vadászok mindenfelől!"

A vezér bal kísérője - minden előjel nélkül - felhúzott, a hátára fordult és a földbe csapódott. Mielőtt leért volna, alig 90 m-en a két lövész kiugrott a törzs lőállásaiból. Hihetetlen, de túlélték! Hamar rájöttünk az okra! Balról jobbra Messerschmitt Bf-109-esek húztak át előttünk. A következőktől mi is megkaptuk a magunkét. Ellőtték a hidraulikacsöveket, és használhatatlanná tették a faroktornyot. Nagy baj volt, mert a következő fél órában úgy tűnt Románia összes vadászgépe ránk zúdult. 109-esek, 110-esek és 210-esek tizedelték az osztály maradékát. Egyenesen szemből vagy két tucat zuhant felénk. Mivel alig 20 m-en, szinte a földhöz tapadva repültünk, éles manőverezésre nem volt mód. Három a mi gépünket szúrta ki. Orruk valósággal lángolt, ahogy tüzet nyitottak, aztán áthúztak. Nem felettünk, hanem alattunk! Jobbra tőlünk egy Liberator a földnek vágódott. Nem gyulladt ki, hanem hatalmas port verve a búzatáblán csúszott, majd megállt. Lelövésük szerencsésen végződött. A közelben sokkal rosszabbul járt egy kétmotoros nehézvadász, majd egy 109-es is. Mindkettő felrobbant. Aztán már nem jött több "bosszúálló". Tovább húztunk "fűmagasságban" hazafelé. Csak egyszer emeltem meg kissé a madarat. Egy tehénnel szántogató parasztot láttam meg. Még csak meg sem torpant! Mintha naponta amerikai nehézbombázók berregtek volna át a feje felett! A Duna közelében két hatalmas fát fedeztem fel, egymástól éppen megfelelő távolságra. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és "Odahaza, legálisan úgysem lesz ilyesmire még egyszer alkalmunk!"- felkiáltással, keresztülrepültem közöttük. A hátralévő, 1600 km-es visszaúton már "csak" az okozott izgalmat, hogy elég lesz-e a benzin. Meg az, hogy kitart-e addig a szitává lőtt madár!?

Akik a legsikeresebben támadtak

Időközben a 44-esek másik fele, Posey őrnagy vezetésével a Ploiestitől 8 km-re, délre található Braziban dolgozó finomító felé repült. 21 gépéből Craiova közelében az egyik, üzemanyag-ellátási problémák miatt, mindössze két működő motorral visszafordult. A személyzetet bosszantotta, hogy a céltól alig 40 percnyi repülésre voltak kénytelenek feladni. A szerencse viszont ezután melléjük szegődött, mert ugyan csigalassúsággal haladva, de elérték Ciprust. Posey köteléke sem panaszkodhatott Fortunára, mivel egy gépük elvesztése árán a háború hátralévő részére "üzemen kívül helyezték" a "Blue I." célpontot.

Szintén Ploiestitől messzebb fekvő célpontra - a "Red I."-re - csapott le a 389-es osztály. Az onnan 35 km-re, északnyugatra található üzem elleni akciót Wood ezredes irányította. Az utolsó szakasz elején ugyan rossz völgybe fordultak, de még időben észrevették a navigációs tévedést, és a egy nagy "S"-sel korrigálva azt, berepültek a megfelelőbe. Miután e kezdeti zavaron úrrá lettek, megközelítették a működését magas füstoszlopok eregetésével eláruló finomítót. A begyakoroltak szerint három csoportra válva, három különböző irányból csaptak le. Ferris hadnagy a "Hitler's Hearse" másodpilótájaként repült. Mooney százados rém izgatott volt. A végső megközelítéskor az újonnan beszerelt elsütőbillentyűt gusztálgatva átszólt: "Hank! Már alig várom, hogy mint egy vadászpilóta, megsorozzam őket a géppuskákkal!" Ahogy lapos siklásban közeledtünk, egyre több löveg nyitott ránk tüzet. Mooney - nem spórolva a lőszerrel - válaszolt. "Hé! Láttad, hogy bekapták?" - rikkantotta, mikor telibe talált egy négycsövűt. A bombakioldásig rendben is mentek a dolgok. Aztán egy óriási dörrenést követően a fülke megtelt füsttel. Elrántottam az oldalablakot. A gyorsan oszló füstben szörnyű látvány tárult elém. A szélvédőn hatalmas lyuk tátongott, és a százados mozdulatlanul dőlt hátra ülésében. Arcának bal fele helyén nyers hús látszott, melyből patakzott a vér. Kezei élettelenül lógtak teste mellett. 30 m-en sem voltunk, de még mindig enyhe siklásban. A kormányhoz kaptam és belehúztam. Aztán azonnal jobbra csűrtem, nehogy beleütközzünk az egyik toronyba. Közben éreztem, hogy valami végigcsordult az arcomon. Bal karomba pedig iszonyatos fájdalom nyilallt. Egyedül voltam, mert eltűnt közülünk a hajózószerelő. "A pokolba is!" - gurultam méregbe, - "Mielőtt lezuhanunk, magunkkal vihetnénk egypárat!" Ezért megnyomtam az egymásközti gombját, és hívtam a géppuskásokat: "Fiúk! Adjatok nekik, ami a csövön kifér!" A felugató fegyverek tudatták, hogy élnek, és hogy hallották. A környező olajtartályokba csapódó lövedékek jókora tüzeket okoztak. Aztán egyszerre, már a fák koronái felett jártunk. Még mindig életben és még mindig a levegőben!

A "Steaua Romana" finomítót sikerült teljesen elpusztítani. Mi több, 100%-osan helyreállítani csak hat évvel a háború végét követően tudták. Mindez tíz gépébe került a "Sky Scorpions" osztálynak. A kötelék tagjainak bátorságát és eltökéltségét mi sem bizonyítja jobban, mint Lloyd Hughes hadnagy története. Mire gépével, a harmadik csoport egyik rajparancsnokaként az üzemet elérte, a felriasztott és feldühített légvédelem elképesztő zárótüze fogadta. De őt sem ez, sem a gépénél jóval magasabbra felcsapó lángok nem tántorították el. Eltökélten repült a kijelölt üzemrész felé. Hamarosan a lövegek kereszttűzébe került. Az egymás után gépébe vágódó gránátok széttépték az egyik szárnyban lévő benzintartályt, és kisvártatva a bombatárban elhelyezett póttartályt is. Mégsem fordult ki, hogy mentse életét. Jól tudta, hogyha ezt megteszi, akkor a rábízott raj egész addigi kockázatvállalása értelmetlenné válik. Másodpilótájával, Horton hadnaggyal ezért, a biztos halált választva belerepültek a lángtengerbe. A kiömlő üzemanyag hamarosan lángra is lobbant, de a fáklyaként égő Liberatorral makacsul tovább repültek. Még a bombákat is pontosan oldották ki! Aztán gépük jobbra beperdült és a földbe vágódva felrobbant. Hughes hadnagy cselekedetét Kongresszusi Becsület Érdemérem adományozásával ismerték el. A legnagyobb csoda mégsem ez volt, hanem az, hogy két géppuskása a támadás után élve került elő.

Megtépázva hazafelé

Az utolsóként akcióba kezdett 389-esek szép sikerrel jártak. Ám a megrongált Liberatorokkal valahogy vissza is kellett térni. Nem volt gyerekjáték. Garrett hadnagy halott pilótájával, Mooney századossal és súlyosan sebesült szerelőjével végül Törökországig tudott elvergődni. Még hat B-24-es szállt le ott. További 19 Ciprusig, Máltáig vagy Szicíliáig jutott el. A lassan leszálló éjszakában a sebesült, elcsigázott személyzetek kétségbeesetten kerestek alkalmas leszállóhelyeket. Így tett a Mooney rajában repülő McCormick főhadnagy is. Három perccel a bombák kioldását követően, a fiúk szóltak, hogy a törzs találatot kapott és Van Burent, a rádióst súlyos találat érte a térdén. Aztán Miller, a farokgéppuskás jelentette, hogy a bombáink jó helyre csapódtak, és késleltetett robbanásuk a földdel tette egyenlővé a kijelölt üzemrészt. Vezérgépünk egyre lassult, és láttam, hogy kettes motorja leállt. Mivel a találatoktól a bombakamra ajtót sem tudták becsukni, a személyzet kezdett minden mozdíthatót kidobálni. Még a fegyvereket és a lőszert is, hiszen csak ilyenformán tudtak könnyíteni gépükön. Tíz percre rá James, a másodpilóta, megtörve a rádiócsendet jelezte, hogy még így sem elég a benzinjük hazáig. Próbáltam olyan lassan repülni, mint ők, de hamarosan, veszélyesen megközelítve az átesési sebességet, már csak 230 km/h-val vánszorogtunk. A raj többi gépe, legalább 130-cal gyorsabban repült, persze, hogy messzire elhúzott. Végül megegyeztünk, hogy a semleges "Pulykaországban" próbál majd leszállni. Búcsút intettünk, és gázt adva a többiek után eredtem. 45 perces hajszát követően értem be a közben 2400 m-re emelkedett rajt. Ideális magasság a lelövéshez! Nem csoda, hogy minden percben a vadászok támadásától rettegtem. És persze aggódtam "Van" életéért, akit társaim idejében szorítókötéssel láttak el, és morfiummal csillapították fájdalmait. Mikor magához tért, körülnézett és megjegyezte: "Fiúk, úgy látom az egész brancsból csupán én fogok kitüntetést kapni!" Igaza lett. Egyikeként a 430 sebesülten visszatért hajózónak, Bíborszívet kapott. Persze a jó öreg "Vagabond King" is megérdemelt volna egy medált. A raj haladási irányából kiderült, hogy ők is mielőbb semleges vidék felett szeretnének repülni. A török határig nem támadtak ránk a vérszomjas vadászok. Mivel - elkerülendő az internálást - leszállni nem akartunk, a tenger felé vettük az irányt. A Boz-hegység felett jártunk, mikor a szárnytartályokra kapcsolás közben, vérfagyasztó percek következtek. Egy pillanat alatt leállt mind a négy motor! Belátható távolságban, még akkorka leszállóhely sem látszott, hogy egy futárgép biztonságosan földet érjen! Ráadásul a rádiós nem ugorhatott, így azt mi sem tehettük volna. Szerencsénkre a négy Pratt & Whitney bömbölve életre kelt. Shattles, a hajózószerelő ugyanis a törzsben, boszorkányos gyorsasággal kapcsolgatva az üzemanyagcsapokat, megszüntette a légbuborékot. Az átéltek hatására nagyon is csábítónak találtam a kényszerleszállásra igen megfelelőnek tűnő széles, sík tengerparti sávot. De a rádiósnak mindenképpen jó orvosra volt szüksége, ezért a navigátortól kértem a legközelebbi, vélhetően európai szintű kórházzal rendelkező sziget irányát. Ciprusét adta meg. Nicosia repterétől - számításai szerint - akkor 600 km-nyivel északra voltunk. Pokoli ideges volt mindenki, hiszen már jó tíz órája a levegőben voltunk. Némileg megnyugtatott Mosco főhadnagy bombázótiszt jelentése arról, hogy a rádiós a körülményekhez képest jól van. A leggazdaságosabb sebességgel igyekeztem elérni a szigetet, mely még az iskolai térképeken is jókorának látszott. Hogy, hogy nem, mi mégsem találtuk! A számított érkezési időt elérve alattunk csak a víz látszott. Aztán hirtelen egy sötét folt tűnt fel. Ott van! Tíz perc után kiderült, hogy a "sziget" valójában egy felhő árnyéka volt, és a tartályokban már alig 400 liter benzin lötyögött. Úgy tűnt, elvesztünk. A rádióban hallottuk, hogy mások is ilyen slamasztikába kerültek. A tengerre való kényszerleszállás viszont nem sok jót ígért, mert a B-24-es sárkánya hírhedten rosszul viselte a vízre érkezést. Nem nagyon volt belőle menekülés, mert egyszerűen darabokra szakadt. Az utolsó pillanatban sikerült befogni a nicosiai irányadót. Már három gép keringett ott leszállási engedélyre várva. Mivel jelentettem, hogy súlyosan sebesült személy van a fedélzeten, a brit irányító nekünk adott zöld utat. A motorok leállításakor, jó ha 20 liter volt a tartályokban. Mikor kioldottam a hevedereket az órára pillantottam. Pontosan 14 és fél órával korábban startoltunk Líbiából.

Az eredmények

A kiinduló bázisokon a földi személyzetek egyre fogyatkozó reménnyel számolgatták a visszatért négymotorosokat. Végül mindössze 92 Liberator szállt le Észak-Afrikában. Mikor aztán átvizsgálták valamennyit, kiderült, hogy alig több mint egyharmaduk van bevethető állapotban. A sebesülési érmeket is beleszámítva 2500 kitüntetést osztottak ki a hadműveletben érintett osztályok katonái között. Elsősorban is öt Kongresszusi Becsület Érdemérmet. A már említett, haláluk után kitüntetett hősökön kívül még Leon Johnson és "Killer" Kane ezredeseket találták méltónak az USA legmagasabb katonai elismerésére. Az előbbi vezette 44. osztály a "White V."-ös célpont elleni sikeres támadása a Columbia Aquila finomítót 11 hónapra tette üzemképtelenné. A másik osztályparancsnok, Kane, a 98-asok kötelékével, a legerősebb légvédelemmel rendelkező célpontra, az Astra Romanára csapott le. Európa legnagyobb finomítója termelésének 50%-osra csökkentéséért a "Pyramiders"-ek 22 gépük elvesztésével fizettek. A bevetésben részt vetvők mindegyike megkapta a Repülő Érdemkeresztet. Ám ez nem tudta feledtetni a súlyos veszteségeket. A finomítók felett, a légi csatában és úton hazafelé - beleértve még a startkor és a Korfu előtt lezuhantakat is -, összesen 67 gép semmisült meg. Több mint 60%-uk a légvédelmi tüzérség számlájára volt írható. A Romániában állomásozó vadászgépeken kívül a bolgár Messerschmittek három, és a Görögországba telepített német 109-esek négy Liberatort lőttek le. A finomítók egy részét ráadásul a vártnál gyorsabban helyre hozták, így azok a román kiugrásig termelni tudtak. Ezt az sem tudta megakadályozni, hogy az USAAF gépei addig még hússzor csaptak le Ploiesti környékére, és hogy támadásaik 26 hónapja alatt összesen közel 13500 tonna bombát szórtak a területre. Legnagyobb akciójukban - következő év június 23-án - nem kevesebb, mint 761 nehézbombázó vett részt.