El-Alamein - fordulat Afrikában
A kezdet vége - a vég kezdete
Szerző: Bársony Attila

1942 az utolsó nagy német sikerek éve volt a II. világháborúban. A tengely erői az év első felében még mindenhol támadtak, hogy év végére mégis minden fronton defenzívába szoruljanak. Erről tanúskodik a keleti front, a Csendes-óceán, és Észak-Afrika története. Sztálingrád, Midway, El-Alamein.

A sorsfordító küzdelmekben nemcsak sok ezer fiatal katona és civil pusztult el értelmetlenül, de a világ is ráébredt: az eddig szinte verhetetlen agresszorok legyőzhetők. S ettől kezdve a népek meg is tettek mindent ezért. De vajon miért lett Észak-Afrika sorsdöntő színhely? Nos, ez most ki fog derülni.

Mussolini Caesar

Benito Mussolini, Olaszország Ducéja igen érdekes jelszavakat hangoztatott. Ezek egyike volt a nagy ókori Római Birodalom újbóli létrehozása - természetesen olasz kézben. A tervnek körülbelül annyi realitása volt, mint a magyar-japán közös határnak, de a Duce hitt benne. Mussolini veje, Galeazzo Ciano gróf, olasz külügyminiszter is "ötezer év lehetősége"-ként aposztrofálta a helyzetet. Azt hitték, hogy Franciaország összeomlása után a brit birodalom is megdől, s így a hatalmi vákuumban a gyarmatokból nagy rész jut Itáliának. Nos, ennek a képzelgésnek súlyos ára lett.

Italo Balbo tábornagy, a líbiai olasz erők parancsnoka tudta, hogy serege alkalmatlan komoly harcok megvívására. Ellenezte is, hogy az angol kézen lévő Egyiptomot megtámadja. A marsall azonban hamarosan repülőszerencsétlenség áldozata lett. (Hogy ez mennyire volt baleset, azt máig találgatják. Valószínűleg nézetei miatt ütközött össze repülőgépe saját csapatai lövedékeivel.) Utóda, Rodolfo Graziani tábornagy, ugyancsak tisztában volt a helyzettel, de számára a parancs az parancs volt, mivel tudta: a támadás eldöntött tény, és vagy ő kezdi el, vagy mást ültetnek a helyébe. Támadása kezdetben jól alakult. Persze nem az olaszok miatt. Az angolok nem látták értelmét, hogy pár kilométer homokért harcoljanak, inkább kitértek az impozáns alakzatban előrenyomuló olasz csapatok elől. Ezzel sikerült elérni a teljesen jelentéktelen Sidi el Barranit. Pietro Badoglio tábornagy, a tábornoki kar vezetője nem véletlenül jelölte ki célként ezt a falut: tudta, hogy a britek nem fognak lövöldözni érte, és így biztosítva van az olasz győzelem. Graziani itt megállt, berendezkedett, és hirdette a fényes diadalt.

Az angolok Mersa Matruh-nál már felkészülten várták Grazianit, aki persze nem érkezett meg. Ezért aztán egy hónapnyi feszített várakozás után elindult a "Compass" (Tájoló) hadművelet. Az olaszok nem voltak valami felkészültek. Egymással összeköttetésben nem álló, megerősített táborokban állomásoztak, és védelmüket nem is tagolták. Archibald Wavell tábornok, a közel-keleti brit főparancsnok terve fényes sikerrel kecsegtetett. Churchill írja erről: "Úgy doromboltam, mint hat macska." A támadást a nyugat-sivatagi hadsereg, későbbi ismert nevén a 8. hadsereg parancsnoka, Richard O'Connor altábornagy vezette. Eredeti ereje két hadosztály volt, 36 ezer katonával. Ezek a hírhedt 7. páncéloshadosztály, és a 4. indiai hadosztály voltak. Az olasz erők 250 ezer katonával, 1800 ágyúval, és 350 harckocsival rendelkeztek, igaz, ezek igen elavultak voltak.

A brit támadás sikeres volt, az olasz védelem összeomlott. Graziani sürgönyökkel kezdte bombázni Rómát. Két nap alatt öt olasz hadosztály megsemmisült. 38 ezer olasz hadifogságba került. Aki tehette, hanyatt-homlok menekült Egyiptomból. Csakhogy az indiaiakat időközben átvezényelték Kelet-Afrikába. Ezzel O'Connor időt vesztett. Graziani ennek ellenére haditettek híján vádaskodott, és kijelentette: vissza akar vonulni Tripoliba. Az angolok betörtek Líbiába. 1941. január 5-én a kezükre került Bardia. 21-én bekerítették Tobrukot. Heves harc után másnap a város megadta magát. 30-án harc nélkül került angol kézbe Derna. Ezután, csak hogy teljes legyen az itáliaiak kudarca, egy villámgyors hadmozdulattal sikerült csapdába ejteni a Tripoli felé visszavonuló olasz 10. hadsereget, amely néhány szabadulási kísérlet után letette a fegyvert. Egy jellemző epizód: Hoffmann brit tizedes, aki a háború előtt újságíró volt, szemtanúja volt egy olasz foglyokra jellemző esetnek. "A hadifoglyok közül kitűnt az egyik őrnagy fasisztákra jellemző feltűnősködése. Amikor a menet biztonságos helyre ért, ő előrerohant, s csupasz mellkassal honfitársai felé fordulva olaszul azt kiabálta: "Mentsétek meg a becsületemet és lőjetek le!" A felhívás hősiességéhez azonban hozzátartozik, hogy a kérés teljesítéséhez a foglyok semmilyen eszközzel sem rendelkeztek. Az "öngyilkos" őrnagy számtalanszor megismételte ripacskodását, míg az egyik őrszemünk az ülepe felé szegezett bajonettel oda nem ment hozzá: "Húzz a helyedre, te balek, mielőtt lelőlek!" A megrettent fasiszta őrnagy hanyatt-homlok rohant vissza a helyére."

Az olasz vezérkarnak persze mindez nem tetszett, de nem volt mit tenni. Mussolini meg is jegyezte: "Kénytelen vagyok mégis elismerni, hogy az 1914-es olaszok jobbak voltak, mint ezek. Ez ugyan nem hízelgő a rezsimre, de a valóság mégis csak ez." (Később Hitlernél is jellemző lesz, hogy a kudarcért inkább az egész népet teszi felelőssé, nem saját magát.) Ezek után nem maradt más hátra, mint elfogadni a már korábban is felajánlott német segítséget.

Von Thoma tábornok már 1940-ben megszemlélte a frontot Afrikában. Akkor négy páncéloshadosztályt tartott szükségesnek a sikeres befejezéshez. Nos, jóval kevesebb is majdnem elég lett.

Rommel megérkezik

1941. február 6-án Brauchitsch vezértábornagy közölte Erwin Rommellel: új beosztást kap. Mivel a szövetséges olaszok helyzete rendkívül kritikus, egy páncélos- és egy könnyűhadosztály indul Líbiába. A hadtest parancsnokságát át kell venni, és mihamarabb indulni kell a terep megismerésére. A terv szerint az első német csapatok már február közepén megérkeznek. A 15. páncéloshadosztálynak pedig május végén kellett megérkeznie. A segítségnyújtás alapfeltétele volt, hogy nem csupán Tripolit kell védeni, hanem a Sidra-öbölnél már ellenállásra kell berendezkedni, hogy ezáltal a Luftwaffe is működhessen. Rommel névleg Graziani alárendeltje lett!

Wavell időközben Benghazit is elfoglalta. Rommel légitámogatást kért, de az olaszok tiltakoztak: sok olasz tisztnek volt háza Benghaziban. Graziani lemondott, helyette Italo Gariboldi hadseregtábornok került a tengelyerők élére. Ô pedig nem lelkesedett Rommel védelmi tervéért. A terv pedig jó volt, csak még erő nem volt hozzá. A német csapatok még gyengék voltak, az olaszok pedig nem sokat értek. Az Ariete pc. Hadosztálynak például Rommel szavaival: "csupán 60 olyan ősrégi, túlságosan is könnyű harckocsija volt, amelyekkel már Abesszíniában kergették a bozótból a négereket." Rommelnek joga volt közvetlenül az OKH-hoz (Oberkommando des Heeres - a hadsereg főparancsnoksága) fordulni, ha olasz felettesei intézkedéseit veszélyesnek tartaná. (Persze Rommel olykor még az OKH-állásfoglalást sem tartotta tiszteletben.) A Luftwaffe azonban közbelépett: Wavell és O'Connor csapatai el-Agheilánál megtorpantak. Február 14-én pedig kirakodott a 3. felderítőosztag, és egy páncélvadász-osztag. 26 órás menet után az első német katonák az első vonalban harcoltak. Megkezdődött a komoly sivatagi háború.

Kockázatos támadás

Rommel mindjárt a kezdet kezdetén felmérte a terep jellegzetességeit. Felderítő egységeket küldött ki. Ezek jelentették, hogy a brit csapatok nem éppen a legerősebbek. Rommel blöffre szánta el magát. A műhelyekben harckocsi-maketteket készítettek, amelyeket Volkswagen-kocsikra lehetett szerelni. Szándékosan nagy porfelhőt kavartak, hadd higgye az angol vezetés, hogy hatalmas erőkkel áll szemben. S ahogy ez az óvatos angol parancsnokoknál lenni szokott, vissza is vonultak. Ehhez hozzájárult, hogy a harcedzett egységeket pihent, de tapasztalatlanokkal váltották fel. O'Connort leváltották, helyébe Philip Neame altábornagy került. Ô azonban semmit sem tehetett: április 7-én, Dernánál, elődjével együtt fogságba esett. Rommel, rögtönzött manőverekkel olyan célokat is elért, amelyeket csak hónapokkal későbbre tűzött ki magának. Ilyen helyzetben érkezett meg Afrikába a 15. német páncéloshadosztály, Prittwitz tábornok vezetése alatt. Az Afrika-hadtest ekkor már nem kevesebbet tervezett, minthogy bekeríti, és felmorzsolja a brit hadsereget. Ez viszont nem volt olyan egyszerű: a sivatagi körülmények nem mindig kedveztek a járművek mozgásának.

A homokviharok elől a katonák örültek, ha el tudtak bújni. Ilyenkor a látótávolság nullára csökkent, levegőt kapni is nehéz volt. A száguldó homokszemcsék véresre horzsolták a fedetlen testrészeket. A tengervízből desztillált ivóvíz nem oltotta a szomjúságot, "csak" az életben maradást tette lehetővé. A rovarok ellen sem lehetett védekezni. Nappal legyek, éjjel csótányok, tetvek. Egy angol katona azt panaszolta, hogy a teát a bögréből csak az összeszorított ujjai közül tudta nyugodtan meginni, mert másképp a döglegyek belerepültek.

Mindehhez még vegyük a hőséget. Az még alapdolog, hogy mind a britek, mind az olaszok, aztán pedig a németek is feltűrt ingujjal, alkalmasint pólóban és rövidnadrágban harcoltak. A trópusi sisak sem volt valami könnyű viselet, ezért a németek általában tábori sapkát viseltek harc közben is. De divatos volt az egyszerű, 1935. mintájú rohamsisak is, fehérre festve a napsugarak ellen. A tüzérek élete sem volt egyszerű. A füst, a forró ágyúcsövek nem könnyítették meg az életüket. A legrosszabb viszont mégis a harckocsizók helyzete volt. Nem volt ritka a tankokban a 70 fokos hőmérséklet sem! Csekély vigasz, hogy ezáltal az élelmezés egy új fogással bővült: a tojás remekül megsült a páncélosok tetején.

Ezek az állapotok természetesen mindkét oldal harcosait sújtották. A briteknél ráadásul nem volt szabad eltérni az előírásoktól, ők állandóan viselték sisakjukat, a jellegzetes "Tommy-kalapot". A katonáik viszont jobban bírták az éghajlatot. Különösen a nagy számban harcoló indiai, ausztrál és új-zélandi egységek. Ez később meg is látszott. A tapasztalatot szerzett német katonákat 1942-re betegségek gyötörték, mert szervezetük legyengült a szokatlan igénybevétel miatt. Ez is hozzájárult a későbbi angol sikerekhez.

Tobruk másodszor

Április 11-én a DAK (Deutsches Afrikakorps - Német Afrika-hadtest) bekerítette Tobrukot. Mivel a roham nem sikerült Rommelnek, hagyományos ostromra rendezkedtek be. Ez 242 napig tartott. Leslie Morshead vezérőrnagy, a várost védő ausztrál egységek parancsnoka kijelentette: "Itt nem lesz Dunkerque!" A védők életét a sivatag körülményei mellett most még a tüzérségi bombázás, és a Stukák támadásai is keserítették. A nélkülözés azonban ahelyett, hogy megtörte volna őket, félelmetes, elszánt ellenféllé kovácsolta valamennyiüket.

Augusztus elején az ausztrál kormány felkérte a brit vezetést, hogy cseréljék le a tobrukiakat. A nehéz körülmények ellenére ez sikerült is. Az ausztrálok helyett a 70. brit hadosztály vette át a védelmet, Scobie vezérőrnagy vezetésével.

Az ostrom nem használt. Rommel azonban nem mert tovább rohamozni kelet felé, amíg Tobruk nem az övé. Churchill brit miniszterelnök követelte Tobruk felmentését. Wavell nem akarta még gyenge erőit kockázatos támadásokba küldeni, de Churchill előtt engednie kellett. Megindult a "Brevity" hadművelet. Ez azonban kezdeti sikerek után kudarcba fulladt. Júniusban ezért új támadást indított a nyugat-sivatagi hadsereg: ez volt a "Battleaxe", azaz a "Csatabárd". A brit harckocsik itt tapasztalták meg először a Flak 88-as légvédelmi lövegek hatását a páncélosokra. Nos, kínos meglepetés volt. A németek a 88 mm-es ágyúk elé csalták az angol harckocsikat, és - bumm. A német tankok pedig szinte ellenállás nélkül támadhattak. Az újabb kudarc Wavell pozíciójába került. Az ekkor veszélytelen Indiába került. Helyébe Sir Claude Auchinleck tábornok került. Ô szervezte át a nyugat-sivatagi hadsereget 8. hadsereggé. A sereg élére Sir Alan Cunningham került, aki nem sokkal ez előtt verte meg az olaszokat Abesszíniában.

A németek is átszerveződtek. A DAK immár csak egy része lett az Afrika Páncéloshadseregnek. Létrejött a 90. könnyűhadosztály is. Amíg azonban mindez kialakult, a britek újra támadtak. A "Crusader" (Kereszteslovag) hadművelet félig kudarc lett. A XXX. brit hadtest elakadt, Cunningham visszavonulást rendelt el. Auchinleck-nek kellett Kairóból odarepülnie, és átvennie a csata irányítását. És ekkor Rommel hibázott! Visszafordult nyugat felé, hogy az ellenség előreékelődött csapatainak utánpótlását elvágja. Auchinleck viszont kitartott. Rommel meghátrálásra kényszerült.
Cunninghamet leváltották, helyébe Neil Ritchie került. Fontosabb változás volt azonban az, hogy a Földközi-tengeren a tengelyhatalmak utánpótlása nem működött igazán jól. A lőszer-és üzemanyaghiány miatt Rommel visszavonulásra kényszerült: december 10-én Tobruk felszabadult az ostrom alól. A Crusader legalább erre jó volt...

Sivatagi hendikep

Albert Kesselring Hitler parancsára ekkor vette át a Luftwaffe földközi-tengeri erői fölött a parancsnokságot. Komoly erőösszpontosítással sikerült Málta hatását némileg csökkenteni - a sziget elleni invázió terve megbukott az olaszok vonakodásán - és ezzel sikerült némi ellátmányhoz juttatni az Afrika Páncéloshadsereget. A japánok Pearl Harbor-i támadása miatt brit erőket csoportosítottak át a távol-keletre. Ezzel Auchinleck is megtapasztalta, mivel jár, ha tapasztalt egységeit elveszik tőle. Rommel ezt sejtette, ezért támadott! 1942. január 21-én indult a támadás. A roham szinte pontos ismétlése volt az előző évinek. Ám ezúttal a németek hamarabb megtorpantak. Február elejétől májusig alábbhagytak a harcok. A brit védelem sündisznóállásokra épült. Ezek olyan megerősített állások voltak, amelyeket még pluszban aknamezők és szögesdrót védett. Mindkét fél a sebeit nyalogatta. Előbb Rommel eszmélt fel, és május 26-án újra megindult. Mivel a front teljes szélességében esélytelen volt az előrenyomulás, egy ponton képzett súlypontot: Bir-Hakeimtől délre csapott le. 72 órás ádáz harc után végül a britek feladták. Ritchie ugyanakkor elégedetten ült a babérjain. A helyzetet egyáltalán nem ítélte súlyosnak. A 8. hadsereg csak június 5-én indította meg az "Aberdeen" hadműveletet, az ellentámadást. A brit csapatok azonban - régi angol szokás szerint - nem működtek összehangoltan. Rommel újra kezdeményezhetett, és nem is késlekedett. A 21. német páncéloshadosztály áttört, a 15. pedig megkerülte a brit védvonal maradványait. A tengely Tobruk felé készülődött...

Tobruk utoljára - El-Alamein először

H. B. Klopper brit vezérőrnagy nem volt olyan helyzetben, mint az 1941-es tobruki hősök. Sem fegyvere, sem tartaléka nem volt annyi. Rommel pedig okult. Elsöpört a város mellett, majd június 20-án délkeletről rohamot indított. A Stuka zuhanóbombázók egész nap támadták a védőket, és a tüzérség sem lustálkodott. Néhány óra múlva az áttörés bekövetkezett. 21-én estére minden ellenállás megszűnt. Tobruk eleste miatt Churchill magyarázkodásra kényszerült a brit parlament alsóházában. A 8. hadsereg Mersa Matruh-nál rendezkedett be védelemre. Auchinleck pedig leváltotta Ritchie-t. Ezután úgy döntött, hogy Mersa Matruh nehezebben védhető, ezért csapatait hátrébb vonta: El-Alameinhez!

Rommel ismét gyorsabbnak bizonyult: Mersa Matruh-nál még le tudott csapni, és rengeteg hadifoglyot ejtett. Tisztában volt azonban azzal, hogy erői kimerültek. Ennek ellenére Rommel támadásra szánta el magát. Számítása szerint addig volt csak esélye sikerre, amíg az első konvoj ki nem rakja utánpótlását az angol seregnek. Tudta, hogy az idő ellene dolgozik, ezért - mint addig is sokszor - kockáztatott. Ezúttal alábecsülte ellenfelét. Arra számított, hogy a britek - szokás szerint - lassan, nehézkesen reagálnak majd, és mire teljesen felocsúdnak, el lesznek vágva egymástól. Nos, ez nem így történt. Az augusztus 30-án induló támadás elakadt az angolok aknamezőin, amelyek igen sűrűn, körültekintően voltak telepítve, ráadásul őrizték is. Mire sikerült átjárót nyitni, elveszett a terv legfontosabb eleme: a meglepetés.

A RAF támadásba lendült. Még éjszaka is támadott. Ejtőernyős világítóbombákkal árasztották el a harcteret, és mélyrepülésben egymás után lőtték ki a német harcjárműveket. Az eredmény: Rommel már csak korlátozott támadásra gondolhatott. Az üzemanyaghiány azonban hamarosan ezt is lehetetlenné tette. Szeptember másodikán Rommel leállította a támadást.

Az első el-alameini csata tehát a tengely kudarcával végződött. A harcok elcsitultak. Augusztus 3-án Churchill Egyiptomba látogatott, ahol nem tetszett neki a helyzet. Auchinlecket eltávolították, helyére Sir Harold Alexander tábornok került. Nagyobb jelentőségű volt azonban a 8. hadsereg parancsnokváltása. Ritchie helyére W. H. E. Gott altábornagy került - volna. Csakhogy repülőgépét lelőtték. Ezért a választás Bernard Law Montgomery-re esett. Személye igen szerencsés választás lett. A nyers modorú parancsnok nem foglalkozott sokat felettesei lelkivilágával, sem a régi módszerekkel. Ám alig foglalta el helyét, máris megismerkedett az ellenséggel. Rommel az Alam Halfa gerincen próbálkozott. Monty jól oldotta meg a helyzetet. Engedte a németeket előrehaladni, de egyúttal a hegygerinc erős állásai felé terelte őket. A légierő ismét jól működött, Rommel pedig visszavonult.

A vezetők

A Szövetségesek anyagi ereje elsöprővé vált, ezzel szemben a tengelyerők kiváló hadvezéreit - kiknek hadvezéri kvalitása sokáig ellensúlyozhatta az elsöprő szövetséges fölényt - elnyelte a diktatúrákra oly jellemző gyanakvás és ellenségkeresés. Ennek tipikus példája lett a német Wehrmacht egyik legkiválóbb vezetője, Erwin Rommel altábornagy, a "Sivatagi Róka". Becenevén ismerte barát és ellenség.

A Szövetségesek hasonló kaliberű vezetőket csak 1942-től tudtak kiállítani. Egyikük a később szintén legendássá vált Bernard Law Montgomery, aki tisztában volt saját anyagi fölényével, s ezt maximálisan kihasználva, megfontolt, alaposan átgondolt hadvezetéssel győzte le ellenfeleit. El-Alameinnél Rommel és Montgomery szembekerült. Rommel még nem tudta, kivel áll szemben, csupán saját helyzetét ismerte pontosan, de ez is éppen elég elkeserítő volt. Montgomery ezzel szemben tudatosan készült a sivatag rókájával való leszámolásra. Autójában, íróasztalán ott volt a német tábornok képe, nehogy elfeledhesse, kivel áll szemben. Mikor megbízatását megkapta, az anekdota szerint Ismay tábornoknak elkezdte ecsetelni, milyen kemény a parancsnokok sorsa: "A katona egész életét hivatásának szenteli, hosszú évekig tanul, majd hosszú évekig mindent megtagad magától. Egyszer csak rámosolyog a szerencse, eljön a várva várt első siker, előléptetik, alkalomadtán vezető parancsnoki posztra is kerül. Győzelmet arat, világhírre tesz szert, a nevét szájról szájra adják. Akkor aztán fordul a szerencse. Egy élet munkája egyetlen pillanat alatt odavész, talán nem is az ő hibájából, s máris a katonai kudarcok végtelen jegyzékében látja viszont a nevét." "Ugyan, ne vedd már annyira a szívedre. Igazán remek hadsereg gyülekezik a Közel-Keleten. Egyáltalán nem biztos, hogy katasztrófa vár rád" - így Ismay. Mire Montgomery: "Micsoda? Hova gondolsz? Én Rommelről beszéltem!"

A két parancsnok vérmérséklete hasonló volt, akárcsak szakértelmük. Amiben különböztek, az a lehetőségek, és eltérő felfogású katonai neveltetésük. Míg Rommel a gyors, mozgó hadműveletekben nyújtott kiemelkedő teljesítményt, addig Montgomery az állóháború mestere volt, hasonlóan brit kollégáihoz. Egyikük sem volt viszont rest tanulni a másiktól. Mire Rommel a normandiai parton készül az invázió visszaverésére, már ő is tudja, milyen az állóharc, és Montgomery készül hasonló manőverekre, mint amilyeneket Rommel alkalmazott a sivatagban - persze átdolgozva európai terephez. Mindkét tábornok ügyelt arra, hogy embereivel jó kapcsolata legyen. Igaz, erre Rommelnek több lehetősége volt, mert a brit hadsereg konzervatívabb szemlélettel rendelkezett. A német hadvezér első vonalból szerette irányítani az eseményeket. Montgomery ezt nem tehette meg, mégis népszerű volt mind katonái, mind a hátországi lakosság körében. Az emberek egymás között csak "Monty"-nak becézték.

A hadseregek

Rommel, aki merész húzásaival mélyen behatolt Egyiptomba, most bajban volt. Nem alkalmazhatott átkarolást, mint eddig oly gyakran és eredményesen. A front ugyanis a tenger, és a járművekkel járhatatlan Kattara-mélyföld között húzódott. Egy lehetősége maradt mindkét félnek: arctámadás, és győzzön az erősebb. A két hadsereg nem volt egy súlycsoportban El-Alamein alatt. A német Afrika Páncéloshadsereg utánpótlási vonala megnyúlt, és már a Földközi-tengeren elsüllyedt a létfontosságú anyagok nagy része. Az üzemanyaghiány krónikussá vált, és a folyamatos támadásokban - amelyek idáig juttatták a német-olasz csapatokat - komoly veszteségeket szenvedtek. Ezzel szemben a brit 8. hadsereg ereje nem csökkent életveszélyesen, sőt: erejük egyre nőtt, mert bár Afrikát megkerülve érkezett az utánpótlás, ez igen komoly mértékű volt. Amerikai gyártmányú harckocsik kerültek nagy számban Afrikába, a légierő (RAF) pedig megszerezte e légi fölényt. Ennek jelentőségét pedig könnyű volt átlátni. Ugyanis ez azt eredményezte, hogy a britek hiánytalan felderítési eredményeket kaptak, és bombázásaikkal akár veszteség nélkül is szétverhették a tengely csapatait. A Luftwaffe és a Regia Aeronautica (német és olasz légierők) nem voltak abban a helyzetben, hogy hatékonyan felléphessenek. Míg az angolok hatalmas készleteket halmoztak fel üzemanyagból, lőszerből, addig a RAF állandó bombázásai nem engedték utánpótláshoz jutni Rommelt, és folyamatos veszteségeket okoztak a tengely erőinek.

Az első csata

Montgomery Churchill sürgetése ellenére nem fejlesztette támadássá a legutóbbi sikert. El akarta kerülni a nagy veszteségeket. Azzal foglalatoskodott, hogy bejárta egységeit, és beszélgetett a katonáival. Lelket öntött beléjük, és csakhamar hatalmas népszerűségre tett szert. Ezenkívül gyűjtötte a tartalékokat. Ôrjáratozásokat vezetett be: ennek célja az volt, hogy kitapasztalja ellenfelét, és emberei tapasztalatot szerezhessenek. A támadás időpontját október 23-ára tűzte ki. Éjszakai támadást tervezett, de nem rohammal akart indítani. Óvatos duhaj lévén, tüzérségével operált. Tehette: lőszer volt bőven, a tűzcsapások a légibombázással együtt tovább apasztották a német-olasz sereget. A sivatagi róka arra törekedett már, hogy úgy védekezzen, hogy a légitámadásoknak minél kisebb hatása legyen. Ez azzal járt, hogy nem alkalmazhatta azt a módszert, aminek eddigi sikereit köszönhette: a mozgóharcot. Kitartóan bombázta viszont Rómát és Berlint üzeneteivel. Közölte: egy brit támadás visszaveréséhez minimálisan szükség van nyolc napi lőszerre, 30 napi élelmiszerkészletre - mert már ez is fogytán volt -, és 3000 kilométerre elegendő üzemanyagra. (Rommelre jellemző volt, hogy csak a saját bajával törődött, nem is foglalkozott azzal, hogy miként juthatna el hozzá az igényelt anyag. Ô csak felsorolta az igényt, és úgy gondolta, hogy a szállítást oldja meg az, akinek az a dolga.) Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az egyik legfontosabb kikötőt, Tobrukot, angol támadás érte a tenger felől. Ezt ugyan sikerült visszaverni, de mostantól erőket kellett Tobrukban hagyni, hogy a hasonló próbálkozásoknak elejét vegyék.

Rommel egészsége nem bírta a 18 hónapos sivatagi szolgálatot. Haza kellett térnie kezeltetni magát. A parancsnokságot átadta Stumme tábornoknak. Hazafelé megállt Olaszországban, hogy egyértelművé tegye Róma számára: ha nem küldenek hamarosan erősítést és utánpótlást, Afrika elvész a tengely számára. Tapasztalatait Hitlerrel is megosztotta, nem rejtve véka alá a véleményét. Ismét egy jellemző anekdota: Göring a megbeszélésen felháborodott az amerikai repülőgépek és fegyverek teljesítményén, és kijelentette: "Teljesen lehetetlen, hiszen az amerikaiak csupán borotvapengét tudnak gyártani." Rommel higgadtan válaszolt: "Herr Reichsmarschall, szeretném, ha nekünk ilyen borotvapengéink lennének".

Persze ígéretekben nem volt hiány, még negyven darab új Tigris harckocsit is megígértek. Persze mindez optimizmus volt, az ígéretekből kevés valósult meg. Ezalatt Montgomerynek nem ígértek semmit, ő "csak" a hadianyagot kapta folyamatosan...

Az Afrika Páncéloshadsereg ebben az időben 210 német tankkal rendelkezett. Ebből csak 30 darab volt viszonylag modern Panzer IV típus, a többi Panzer III-as, sok még a háború eleji, rövid csövű, L/24 löveggel felszerelve. Emellett akadt az olaszoknál 300 darab harckocsi, alig bevethető állapotban. Montgomery közvetlen rendelkezésére viszont három páncéloshadosztály állt, a legújabb Sherman és Grant harckocsikkal felszerelve, bőséges üzemanyagkészlettel.

A tengely hadereje tehát védelembe ment át. Aknazárakat építettek ki, és minden olasz egység mellett állt egy német, hogy a tűzerő egyenletesen legyen elosztva. A harckocsikat a fővonal mögött, lépcsőzetesen állították fel. A védelem csak arra alapozhatott, hogy szilárd falként megakadályozzon minden betörést, mert mozgó védelemre nem futotta volna az üzemanyagból. A védelmet úgy alakították, ahogy az angoloktól látták: a támadó csak úgy próbálkozhatott egyáltalán áttöréssel, ha előbb leküzdötte az előőrsöket, és átjárót nyitott az aknamezőkön. Csakhogy a németek többnyire harckocsiaknákkal rendelkeztek, ez pedig a gyalogosok számára nem akadály.

Lesújt a 8. hadsereg

1942. október 23. Nyugodtan telt a nap, de 20 óra 40 perckor elszabadult a pokol. Az egész fronton hatalmas erejű tüzérségi tűz indult. Csaknem ezer löveg vezette be a támadást. Hogy teljes legyen a hatás, a RAF bombázókötelékei sem maradtak ki az "áldásosztásból". A német-olasz híradóvonalak tönkrementek. A pokol közepette a 62. olasz gyalogezred futásban keresett menedéket. Éjfél után a brit 8. hadsereg lerohanta az előőrsöket, és hipp-hopp a fő védvonal előtt álltak. A németek szívósan védekeztek, de nehézfegyvereik már nem voltak. Az angol páncélosok benyomultak az elmenekült gyalogezred állásaiba, s csak a német tüzérség zárótüze állította meg őket. A XXX. hadtest és a XI-II. hadtest behatolt tehát a védővonalba, de a X. hadtest páncélosai nem tudták kiaknázni ezt. Délebbre a 4. indiai hadosztály a XIII. hadtest egy páncélos és egy gyalogos hadosztályával nyomult be a védelem soraiba. Ez három napig lekötött két páncéloshadosztályt. Stumme tábornok a tönkrement hírközlés miatt kiment az arcvonalba, ahonnan nem tért vissza. Halálára az egyik verzió: az angolok tüzet nyitottak kocsijára. Büchting ezredes, Stumme kísérője fejlövést kapott. A sofőr, Wolf tizedes élesen elkanyarodott, és Stumme kiesett. Az autón kapaszkodott, amikor szívszélhűdést kapott, és meghalt. Más elmélet szerint repülőgépen érte a szívroham. Rommel, amint értesült az eseményekről, abbahagyta a gyógykezelést, és indult Afrikába. Von Thoma, az Afrika-hadtest vezénylő tábornoka beszámolt a "Rókának" a csata menetéről. Elmondta: Stumme nem engedélyezte, hogy a tüzérség lője a támadó brit gyalogságot, lőszerhiány miatt. A német veszteségekről egy adat: a 15. páncéloshadosztály 119 harckocsijából október 25-én estére 31 volt bevethető! Rommel már észrevette, hogy vonalait északról fenyegeti a fő csapás, és odarendelte a 21. páncéloshadosztályt. A harcok lassan enyhültek, a most már működő német tüzérség lassanként visszavetette a támadó angolokat - de nem sokáig. Mégis, 26-án Rommel ellentámadással próbálkozott. Ez aztán el is akadt a britek elszánt ellenállásán. Montgomery mégsem tudott áttörni. Leállította a támadást, hogy rendezhesse seregét.

"Túlnyomás" a sivatagban

Rommel a visszavonulás gondolatával kacérkodott. Na nem teljes visszavonulásra gondolt, csak a Fuka-Kattara-mélyföld vonalig akart hátrálni. November másodikán, hajnali egy órakor megindult a brit támadás következő felvonása. A Montgomery által kidolgozott "Supercharge", azaz Túlnyomás Hadművelet nem sokban különbözött az előző csapássorozattól. Persze, a terep adottságai nem is engedtek túl sok variációt. A támadást november 2-án ismét tüzérségi tűzhenger vezette be, légibombázással elegyítve. A tűzfal nyomában rohamozó britek áttörték a vonalat. A németek minden tartalékot bevetettek, hogy megállítsák ezt az előrenyomulást. Rommel ellentámadással próbálkozott, hasztalanul. A német-olasz tankok nem bírtak az angol páncélosokkal. A legendás, 88 mm-es légvédelmi lövegek - amelyek kiváló páncéltörők is voltak - nagy veszteséget szenvedtek már előzőleg, így most mindössze 24 db állt készen a harcra. A németek első vonalának az áttörése végül befejezett ténnyé vált. Rommelnek mindössze 35 tankja maradt, szinte teljesen benzin nélkül.

Este a 8. hadsereg már a második német vonal előtt állt, és összevonta harkocsijait. Az Afrika-hadtest már csak 35 tankot vethetett be ellenük. Rommel elrendelte a visszavonulást a Fuka-vonalra. Valahogy azonban Berlinben már az időtervet is ismerték, és másnap Hitler táviratot küldött:

"Rommel vezértábornagynak
A német nép velem együtt áhítatos bizalommal figyeli az Ön vezéri személyiségét, és a parancsnoksága alá tartozó német-olasz csapatok vitézségét, mellyel hősies védelmi harcot vívnak Egyiptomban. Az Ön helyzetében nem is lehet másra gondolni, csak arra, hogy ki kell tartani, egyetlen lépést sem szabad hátrálni, és minden rendelkezésre álló fegyvert és minden katonát harcba kell vetni. Ezekben a napokban a "Dél" főparancsnok jelentős repülőegységeket kap erősítésül. A legnagyobb erőfeszítéseket teszi a Duce és a Commando Supremo is, hogy átszállítsák Önöknek a harc folytatásához szükséges eszközöket. Fölénye ellenére az ellenség erői is ki fognak merülni. A történelemben nem ez az első eset, amikor az erősebb akarat diadalmaskodik az erősebb zászlóaljak felett. Csapatainak azonban nem mutathat mást, csak a győzelemhez vagy a halálhoz vezető utat.
Adolf Hitler"

Rommel megdöbbent a parancson, de teljesítette. Leállította a visszavonulást. Ráébredt, hogy a hadsereg feletti hatalma csak addig lehetett csorbítatlan, amíg teljesítménye elegendő volt a propagandának. Montgomery továbbra is megfontoltan, semmit sem elsietve irányította a csatát. Tudta, hogy az idő neki dolgozik, és tisztában volt ellenfele erejével és helyzetével, így nem erőltette a támadást. Ezáltal a német-olasz sereg maradványai elérhették volna a Fuka-vonalat, de Hitler parancsa miatt nem mozdultak. 4-én aztán végleg eldőlt a csata. Az 5. indiai dandár villámgyors támadást intézett a tengely vonalai ellen, és áttörte azokat. Az olasz XX. hadtest teljesen megsemmisült. A német arcvonalon 20 kilométeres rés tátongott, ezen át özönlöttek a brit páncélosok. A védők vonala összeomlott. Ez volt az a pillanat, amikor Rommel sutba vágta Hitler parancsát, és megindította a visszavonulást, hogy mentse, ami még menthető. Von Thoma vezénylő tábornok hadifogságba került. 5-én végül a Commando Supremo és Hitler is belátta: a vereség végleges. Engedélyezték a visszavonulást.

Fellángol a Fáklya

A britek és az amerikaiak régóta törték a fejüket, hogy az időközben hadba lépett Szovjetuniót hol segítsék új front megnyitásával. A brit birodalmi gondolattól vezérelt Churchill mindenképpen Afrikában akart támadni, hogy a gyarmatokat mentse. Nagy-Britanniának ekkor még komoly súlya volt, s az amerikaiak is belátták: szövetségesük létérdeke Afrika megtartása, ráadásul Tunézia kiváló kiindulópontja lehet egy Olaszország elleni inváziónak.

A kérdés azonban bonyolult volt, elsősorban diplomáciai szinten. Marokkó és Algéria francia fennhatóság alatt állt. Francia alatt pedig ez idő tájt a Vichy-ben székelő Pétain-kormányt kellett érteni, s ez bizony német befolyást jelentett. Ráadásul sok francia tiszt nézett ellenségesen az angolokra részben az 1940-es észak-franciaországi vereség, részben a brit flotta francia hajók elleni támadása miatt. A diplomáciai játszmák taglalása messze túlmutatna témánk lényegén, ezért most elég annyi, hogy sikerült olyan francia tábornokot találni, aki legitimálhatta a franciák szemében az angolszász csapatok akcióit. Angolszászról beszélünk, hiszen első alkalommal vett részt az amerikai szárazföldi haderő közvetlen harccselekményekben a Wehrmacht ellen.

Rommel eközben szervezetten hátrált Montgomery elől. December közepére elvesztették egész Kirenaikát. Azonban az ellenállás néha megerősödött, amikor a hátráló tengelyerők elérték egy-egy régi raktárukat. 1943 januárjában a britek bevonultak Tripoliba, Rommel pedig Tunéziába szorult. A sivatagi háború véget ért, és elkezdődött a hegyi háború Afrika utolsó darabjáért. A sivatagi róka itt bebizonyította, hogy nemcsak a sivatagban kiváló hadvezér. Februárban megfutamította a II. amerikai hadtestet. Győzelmét nem tudta azonban kiaknázni. Már nem volt teljhatalma, a hősből bűnbak lett. Eredetileg Afrikában akart maradni, hogy osztozzon serege sorsában, de Hitler hazarendelte. Az utód Hans-Jürgen von Arnim lett. A német-olasz sereg sorsa pedig megpecsételődött.

Csata után

1943. május hetedikén a "sivatagi patkányok", a 7. brit páncéloshadosztály bevonult Tuniszba. Eközben Bizerta amerikai megszállás alá került. A tengely serege a Bon-félszigetre szorult. Hatékony ellenállásról szó sem lehetett. Május 12-én von Arnim fogságba esett. 125 ezer német, és 115 ezer olasz katona került fogolytáborba. Május 13-án Alexander üzent Churchillnek: "Sir, kötelességem tudatni Önnel, hogy a tunéziai hadjárat véget ért. Minden ellenállás megszűnt. Észak-Afrika partjait ellenőrzésünk alatt tartjuk." Rommelről pedig sokáig nem hallani. Legközelebbi nagy megbízása pedig egyben az utolsó is lett: Normandia. Itt ellenfelei között pedig újra ott lesz Montgomery is...