A híd, amely 60 éve túl messze volt
Operation Market Garden
Szerző: Tőrös István

Az autópálya-tervezők praktikus gondolkodásmódjának - és persze a véletlennek - köszönhetően pontosan azon az úton érkezünk be Arnhem városába, amelyen 60 évvel ezelőtt Frost alezredes vörös sapkás katonái közelítették meg a Rajnán átívelő hidat. A földszintes épületek közt autózva nem nehéz felidézni a hat évtizeddel ezelőtti hangulatot. A várostól nyugatra kijelölt ugró és leszálló zónáktól 8-10 kilométert is kellett gyalogolniuk az ejtőernyősöknek. Akkor még ellenség egyáltalán nem zavarta útjukat, csupán a felszabadítókat ünneplő hollandokat kellett kerülgetniük. A tűzkeresztségen Normandiában átesett katonák gyorsan birtokba vették a Market Garden végső célpontjának kijelölt híd északi oldalát, és várták Horrocks tábornok páncélosait.

A hidat végül nem érték el a szövetségesek, és a 10 ezer ejtőernyősből és légi szállítású katonából alig 2 ezren tértek vissza saját csapataikhoz...

Montgomery tábornok stratégiai tervezői a hadtörténelem egyik legkockázatosabb akcióját álmodták meg 1944 őszén. Ejtőernyősök elfoglalnak három nagy és több kisebb hidat és tartják, amíg az angol páncélosok két nap alatt végigrohannak a Pokol országútjának több mint 100 kilométeres szakaszán, felmentve a csak könnyű fegyverzettel harcoló amerikai és angol bajtársakat. Csak az arnhemi híd elfoglalása nem valósult meg a grandiózus tervből, a város közelében pihenésre visszavont páncélos hadosztály Tigriseivel szemben esélyük sem volt a Pegazus-karjelvényes katonáknak.

A beígért 2 nap helyett 9 napig tartották a közúti híd északi hídfőjét, lőszer- és kötszer- utánpótlás nélkül, szinte puszta kézzel harcolva a német tankokkal. A lengyel ejtőernyős dandár sorsa a híd déli oldalán még tragikusabban alakult, a német csapatok által megszállt rétek felett ugrottak ki a Dakotákból.

Az egykori városközpontot a harcok során porig rombolták a páncélosok ágyúi. Az öreg házak helyén ma turistacsalogató gasztronómiai látványosság, nemzetközi éttermek tucatjai várják a vacsorára betérőket. A szűk utcákon a hídfő felé sétálva egy kis téren angol tábori ágyú és a csata fémlemezbe gravírozott térképei idézik 1944 szeptemberének napjait.

A hídon áthaladó autóút kettéágazik, a körgyűrű mélyén az Ejtőernyősök Terén egy gránátszilánkoktól sérült templomi oszlop állít emléket az angol katonáknak. Felsétálva a hídra, ahol egykor a német géppuskás bunker védte a feljárót, ma puritán kapufülke márványtáblája emlékeztet a híd névadója, Frost alezredes által vezetett zászlóalj katonáinak harcára. A Rajna itt csak szerény folyóként kanyarog a partok között, de 1944-ben hadászati jelentősége vitathatatlan volt, innen már csak egy lépés lett volna a német iparvidék, és azt elérve talán tényleg hazamehettek volna karácsonyra a katonák...

Autóval innen alig 10 perc a nijmegeni híd, melyet 60 évvel ezelőtt Julian Cook őrnagy katonái a Waal folyón csónakokkal átkelve foglaltak el. Amihez nekünk most csak 10 perc kellett, ahhoz egykor nem volt elég 5 nappal és éjszaka, az angol harckocsik rohamait itt, ezen a magas töltésen verték vissza a német Tigris tankok.

Visszatérve Arnhembe lépten nyomon találkozunk az egykori harcok emlékeivel, Urquhard vezérőrnagy egykori főhadiszállása a város szélén múzeumként várja a látogatókat. A leszálló zónákból Arnhem felé vonuló katonáknak valószínűleg első látásra megtetszett az emeletes épület. A döntésnél biztosan figyelembe vették azt a szempontot is, hogy a Hartenstein hotel előtti rét alkalmasnak tűnt az ejtőernyővel érkező utánpótlási szállítmányok fogadására. A szálloda földszintjén terepasztal és filmvetítés segít megérteni a Market Garden hadművelet végső fázisának a lényegét. Az angolok ugyanis bízva a hadművelet sikerében egy filmoperatőrt és egy fotóriportert is ledobtak a katonákkal együtt, az ő fekete-fehér felvételeik mutatják be az egyenlőtlen küzdelem pillanatait.

Az emeleti szobákban egyenruhás katonabábuk és fegyverek sokasága, az igazi meglepetés azonban a pincében várja a látogatókat. Az öt életnagyságú dioráma előtt elsétálva láthatjuk a katonákat köszöntő hollandok örömét, a tábori ágyúkkal harcolók lőállását, és végül Urquhard tábornok fedezékét, amikor kiadja a visszavonulásról szóló parancsát. Az asztalokon az akció kudarcának egyik oka, a működésképtelen rádiók, a híradósok még az utolsó pillanatokban is megpróbálnak kapcsolatot teremteni a XXX. hadtest páncélosaival.

Az egykori főhadiszállás előtti réten, ahol 60 évvel ezelőtt az utánpótlást szállító Dakotákat várták az angolok, vörös gránitból emelt oszlop emlékeztet a földön és az égen harcolók küzdelmére. Hiába tettek meg mindent a légvédelmi tűzzel dacolva a Royal Air Force pilótái, hogy bajtársaikhoz eljusson a lőszer és kötszer - pontosan a tervekben szereplő zónák felett dobták ki a konténereket - a rádiók hibája miatt nem értesülhettek róla, hogy a kijelölt területeket a németek szállták meg. Az égő géppel többször is a célterület fölé repülő David Lord hőstettét a túlélők kézjegyével hitelesített festmény mutatja be a múzeumban. A halála után Viktória-kereszttel kitüntetett hadnagy pár száz méterre a C-47-es becsapódási helyétől, az angol katonai temetőben nyugszik.

Szeptember második hétvégéjén, a Rajna partján is összegyűltek az egykori harcok résztvevői, magukkal hozva gyermekeiket, unokáikat is. Az emlékünnepség programját természetesen a mai Pegazus-hadosztály katonáinak ejtőernyős ugrása is színesítette, a huszonéves deszantosok között nyolc egykor itt harcba induló veterán felett is kibomlott a selyemkupola. A legfiatalabb 84, a rangidős 87 évesen vállalkozott az emlékugrásra.

A békében született nemzedékek tagjai valószínűleg hozzánk hasonlóan kissé megilletődve álltak meg az obeliszkek előtt, megpróbálván megérteni a 60 évvel ezelőtt történteket. Közülük sokan talán csak az arnhemi híd tövében - az eredeti helyszínen - vetített szuperfilm, a Híd túl messze van képsorait nézve tekintenek majd nagyobb tisztelettel a sok vihart megélt vörös barettben feszítő nagypapára. Számukra legalább az utókor tisztelete kiegyensúlyozta a mérleg egyik serpenyőjében felgyűlt egykori szenvedést, a harcok poklát, a hadifogolytáborok hónapjait. A Magyar Királyi Honvédség egykori tisztjeivel és katonáival nem volt ilyen kegyes a sors. A napi politika hullámverésében szó sem esik a még köztünk élő, a Kárpátokban, a magyar Alföldön és a budapesti gyűrűben 60 évvel ezelőtt hősiesen harcoló katonáinkról. Talán eszükbe sem jut a mai igazságosztóknak, hogy ezzel az utolsó lehetőséget mulasztották el.