FEGYVERBARÁTSÁG
A magyar páncélosok átképzése német technikára
Szerző: Bonhardt Attila

Az I. világháborút követő trianoni békeszerződés katonai vonatkozású korlátozó intézkedései miatt a magyar katonai vezetés csak Magyarország fegyverkezési egyenjogúsítása után, 1938-tól kezdhette meg a M. Kir. Honvédség páncélosfegyvernemének kifejlesztését. Azért, hogy a honvédség fegyverellátását minél jobban függetlenítsék a külső tényezőktől a hazai páncéljárműgyártás mellett döntöttek. Mivel új, saját tervezésű típusokkal való hosszadalmas és költséges kísérletezésre sem pénz, sem idő nem állt rendelkezésre, a kérdést jól bevált, kiforrott külföldi harckocsik gyártási jogának megszerzésével kívánták megoldani. Magyarország számára az időtájt - politikai okokból - csak négy lehetőség kínálkozott: A szövetséges Németország és Olaszország, a semleges Svédország és az időközben a Német Birodalom uralma alá került Csehország.

A szövetségesek közül a háborúra készülő Németország mereven elzárkózott minden olyan magyar próbálkozás elől, amelyek korszerű Pz.III. vagy Pz.IV. típúsú közepes harckocsijainak átengedését célozták. Olaszország pedig nem rendelkezett nem rendelkezett olyan típussal, amely a magyar hadvezetés igényeit kielégítette volna. Végül a svéd Landsverk gyár L-60 könnyű harckocsijának, illetve a Skoda művek által a csehszlovák hadsereg számára tervezett, de sorozatgyártásra már nem került T-21 jelzésű közepes harckocsi licencének a megvásárlása mellett döntöttek. Az előbbit 38 M. Toldi könnyű harckocsi, az utóbbit 40 M. közepes harckocsi néven rendszeresítették a honvédségnél. A 8,5 tonnás, könnyű páncélzatú, mozgékony Toldit, amelynek fő fegyvere egy 20 mm-es páncéltörő nehézpuska volt 1938-ban kezdték gyártani. A 18.2 tonna tömegű, 40 mm-es löveggel és két géppuskával felfegyverzett Turánok gyártása azonban csak 1940-ben indulhatott meg.

1941. június 27-én, a Szovjetunió elleni háborúba való belépésekor a honvédség kb. 100 Toldival és 150, még a 30-as évek közepén Olaszországtól vásárolt Ansaldo kis harckocsival rendelkezett. Az előbbieket az 1. és 2. gépkocsizó dandár önálló harckocsizászlóaljaiba fogták össze. Az utóbbiak pedig az 1. és 2. lovasdandár állományába tartoztak. A Turán harckocsik csapatokhoz kerülésével csak 1942-ben számoltak.

A két gépkocsizó dandár és az 1. lovasdandár páncélos alakulatai a gyorshadtest kötelékében a kezdettől fogva részt vettek a Szovjetunió elleni hadjáratban. Itt bebizonyosodott, hogy a gyenge fegyverzetű, könnyű páncélzatú Toldik nem képviselnek megfelelő erőt, a kis harckocsik pedig mindennemű páncélosfeladat ellátására alkalmatlanok. Ennek eredményeként az Ansaldokat 1941 szeptemberében kivonták a harci állományból, a megrendelt Toldik számát pedig erősen csökkentették.

A harcokban elszenvedett veszteségek következtében a M. Kir. Honvédség gyakorlatilag nem rendelkezett hadra fogható páncéloserőkkel. Ez szóba került Horthy Miklós kormányzó Hitlernél tett szeptember 7-i látogatásán is. A tárgyalásokon a kormányzó szóvá tette, hogy a magyar gyorshadtest fegyverzet tekintetében nagyon leromlott. Tekintettel arra, hogy a gyorsseregtest felállítása az országnak kb. 3 milliárd pengőjébe került, amelynek anyaga nehezen pótolható, a további anyagi veszteségek csökkentése érdekében kérte a magyar seregtest mielőbbi kivonását és hazaszállítását. A Führer azonban ragaszkodott a gyorshadtestnek a hadműveletekben való további részvételéhez. Ezért ígéretet tett a hadjáratban elhasznált magyar hadianyag pótlására, és kilátásba helyezte egy páncéloshadosztály felszereléséhez szükséges anyag rendelkezésre bocsátását is.

A berlini magyar katonai attasé 1941. október 7-én jelentése szerint, a Wehrmacht Főparancsnokságán nem kaptak egy páncéloshadosztály anyagának átadásra vonatkozó parancsot, "csupán hallottak a dologról". Ugyancsak hallomás alapján van tudomásuk arról, hogy ezen anyag átengedését egy olyan időpontra tervezték, amikorra a német haderő harckocsi-gyártását ismét a maximumra fokozzák, és tekintélyes német harckocsi-veszteségeket pótolták.

A gyorshadtest 1941 novemberi hazatérése után a harcteret megjárt Toldi harckocsik csaknem 100%-át nagyjavításra vissza kellett szállítani a gyárakba. Ez tovább késleltette a műszaki okok miatt amúgy is csúszó Turán-programot.

Így fordulhatott elő, hogy 1941 végén Magyarország - bár papíron egy harckocsiezrede és két önálló harckocsi-zászlóalja volt - egyetlen hadra fogható harckocsialakulattal sem rendelkezett. Ugyanakkor német részről egyre inkább igényelték a magyar honvédség nagyobb arányú részvételét a háborúban. Azzal azonban mind német, mind magyar hadvezetés tisztában volt, hogy harckocsik nélkül a frontra küldendő magyar erők harcértéke jóval kisebb lenne. Ezért Németország engedett a már 1941 szeptembere óta hangoztatott magyar kérésnek, hogy a kivonuló alakulatokat lássa el páncélosanyaggal.

1941. december 19-én német küldöttség érkezett Budapestre, hogy a honvédség német páncélosanyaggal való felszereléséről és a magyar harckocsizók német anyagra való átképzéséről tárgyaljon. E tárgyalások eredményeként 1942 január elején megalakult a harckocsikiképző-ezred. 40 tisztet, és 144 harckocsivezetőt, rádióst, irányzót, harckocsiszerelőt, vezető-oktatót vezényeltek egy 1942. január 10-én kezdődő 9 hetes átképzőtanfolyamra a wünsdorfi német páncélos kiképző- és gyakorlótáborba.

A wünsdorfi tanfolyam célja elsősorban a magyar honvédségnek átengedett Pzkpfw 38 (t) és Pz. IV.F1. harckocsitípusokkal való megismerkedés volt. Az előbbi a CKD gyár által LT-38 néven a csehszlovák hadsereg részére kifejlesztett könnyű harckocsi volt. A konstrukció erőssége a nagy futógörgős, egyszerű, kevésbé sérülékeny futóművet tartották. A 10,5 t tömegű, jó menettulajdonságokkal rendelkező, mozgékony harcjármű 37 mm-es lövege és 25 mm-es homlokpáncélja pedig az akkori közepes kategóriájú harckocsikéval vetekedett. A német megszállók tovább gyártatták és Pzkpfw 38 (t) /t = tschechisch/ típusjellel besorolták a Wehrmacht állományába. A típus azonban 1941-re már mind védettség, mind a tűzerő szempontjából gyengének bizonyult, ezért fokozatosan kivonták a német páncélos erők élvonalbeli kötelékeiből. A 22,3 tonnás Pz.IV.F1 közepes harckocsi 1941-ben a Wehrmacht legnehezebb harckocsija volt. Eredetileg arra tervezték, hogy 75 mm-es L/24 csőhosszú, nagyobb repeszhatású lövegével a csak kisebb űrméretű páncéltörő ágyúkkal felszerelt könnyebb páncélosok kísérője legyen. Kis kezdősebességű lövege a modern szovjet páncélosokkal szemben nem volt elég hatásos, ezért Németországban 1942 elején megkezdődött a típus hosszabb csövű, nagyobb átütőerejű páncéltörő ágyúkra való átfegyverzése.

Wünsdorfban a magyar harckocsizók megismerkedtek az átadásra kerülő típusok szerkezetével, motorikus részeivel, fegyverzetével, és kezelésével. Az elméleti és tantermi oktatást vezetési gyakorlatok, lövészetek majd egy harcászati zárógyakorlat követték. Végül egy rakodási gyakorlat keretében a Magyarországnak átadott harckocsik egy részével 1942 márciusában indult haza Esztergomtáborba a magyar harckocsikiképző-ezred Wünsdorfban kiképzett részlege.

Amíg az ezred egyik része Németországban volt, a két lovasdandár páncéloszászlóaljának itthon maradt állományát 1942 január közepén Esztrergomtáborba vezényelték, ahol egy német kiképzőkeret von Levinszky alezredes parancsnoksága alatt néhány toronynélküli Pz.I. oktatóharckocsi, valamint Pzkpfw 38 (t) és Pz.IV.F1. harckocsik segítségével megkezdte átképzésüket a német páncélosanyagra.

Miközben Wünsdofban és Esztergomtáborban megkezdődött a magyar harckocsizók egy részének átképzése német a harckocsianyagra, Keitel tábornagy budapesti tárgyalásain 1942. január 22-én megállapodás született arról, hogy az 1942 nyarán meginduló oroszországi hadjáratban Magyarország milyen erőkkel vesz részt. "Hosszas alkudozás és huzavona után" megegyeztek abban, hogy a kivonuló 2. magyar hadsereg 9 könnyű hadosztályból, egy páncélos hadosztályból és egy repülőcsoportból áll majd. A magyar hadosztályokért cserébe a németek nagyszámú nehézfegyvertígértek.

Az előző év szeptemberében Hitler által ígért páncéloshadosztály komplett felszerelése helyett végül csak egy, két zászlóaljas harckocsiezred páncélosanyagát és az ehhez szükséges kiképző harckocsikat adták át a németek. A hadosztály többi egységét magyar anyaggal kellett felszerelni. Az átengedett harckocsik: 108 darab Pzkpfw 38(t) és 22 Pz.IV.F1 két részletben 1942 februárjában és márciusában érkeztek az esztergomtábori kiképzőbázisra. Lövegük űrmérete alapján Magyarországon az előbbit a közepest, az utóbbit a nehéz harckocsik kategóriájába sorolták.

1942. április 8-án megalakult a hadműveleti területre vonuló 1. tábori páncéloshadosztály német anyaggal felszerelt harckocsi ezrede, amely a 30. harckocsiezred elnevezést kapta.

Az ezred megszemlélésekor a Haditechnikai Intézet szakemberei megállapították, hogy az ezred mind anyagilag, mind szervezetileg hiányos. Főleg a sérült harckocsik mentéséhez és javításához szükséges különleges járműveket és az azokat működtető szakszemélyzetet hiányolták. Ugyanis a háborús tapasztalatok azt mutatták, hogy "a páncélos alakulatok csak igen bőségesen méretezett műszaki szakszemélyzettel és felszereléssel életképesek." Megállapításaikkal a német kiképzőkeret parancsnoka és az oda beosztott mérnök őrnagy teljesen egyetértett. Kérték, hogy a mind a német anyagú, mind a leendő magyar anyagú harckocsiezredek részére a szükséges műszaki felszerelést haladéktalanul rendeljék meg.

A szakemberek borúlátását a hadműveleti területen bekövetkezett események messzemenően igazolták. A nyári hídfőcsaták veszteségei, valamint a mostoha körülmények következtében történt műszaki kiesések miatt a 30. ezred harckocsi állományának csaknem a fele harcképtelenné vált. Megfelelő javítókapacitás hiányában ezeket a hadműveleti területen nem tudták javítani, így elvesztek az ezred számára. 1942 októberében már csak 59 Pzkpfw. 38 (t) és 14 Pz.IV.F1. állt rendelkezésre. Mivel tartalék harckocsik nem voltak, hogy az ezred hadra foghatóságát fenntartsák a németek 7 hosszú csövű, nagy átütőerejű 75 mm-es páncéltörő harckocsilöveggel felszerelt Pz.IV.F2, illetve Pz.IV.G-t, valamint 10 szintén 75 mm-es, de rövid, L/24 csőhosszú löveggel felfegyverzett Pz.III.N. közepes harckocsit adtak át a magyar 1.tábori páncélos hadosztálynak.

A hosszú csövű Pz.IV-ekre a nehézszázadok harckocsi nélkül maradt legénységét képezték át rövid idő alatt. A Pz.III-ok személyzete nagyobb részt 1942 őszén pótlásként a frontra küldött póttartalékosokból állt, akinek nem volt megfelelő harckocsizó előképzettsége. Sem a két-három német kiképző, sem Balogh Károly főhadnagy, megbízott századparancsnok nem tudták hadra foghatóvá tenni a századot. 1942 decemberében a németek küldtek kiképzett harckocsizókat. Így a Pz.III. század a magyar 30. harckocsiezred állományában, de német személyzettel harcolt a szovjet áttörés és a 2. magyar hadsereg visszavonulása idején.

Bár az átadott német harckocsianyag alig fedezte a 30. harckocsiezred szükségletét néhány Pzkpfw 38(t), és egy Pz.IV.F1 visszamaradt a 30. harckocsiezred pótkereténél Esztergmtáborban, illetve Párkánynánán, ahol egy százados parancsnoksága alatt álló német kiképzőkeret irányította a kiesettek pótlására, illetve a hosszabb ideje a hadműveleti területen levő legénység tervezett leváltására behívott tartalékosok kiképzését. 1942 decemberében több hivatásos páncélos tisztet hívtak be Esztergomtáborba, hogy német anyagra képezzék át őket, valószínűleg azért, hogy ők vegyék a 30. harckocsiezred leváltandó század- és szakaszparancsnokainak a helyét. 1943 januárjában Jaczó Zoltán százados vezetésével 8-10 tisztet és 30 fő legénységet a németországi Putlosba vezényeltek 2 hónapos továbbképzésre. Itt hosszú csövű Pz.IV-ekre kaptak kiképzést, és megmutatták nekik a legújabb Tigris nehéz harckocsikat is. Mire az átképzés befejeződött a 2. magyar hadsereg 1943 január-februári visszavonulása során a 30. harckocsiezred szinte teljes harcjárműanyagát elvesztette, alig egy-két példány került vissza belőlük Magyarországra. A Putlosban kiképzett tisztek visszatértek eredeti alakulatukhoz.

A terveknek megfelelően 1943 folyamán a honi harckocsi-zászlóaljakat a Turánok elkészültének arányában fokozatosan töltötték fel harcjárművekkel. 1944 márciusára, mikor a keleti front csaknem elérte a Kárpátok vonalát a 2 páncéloshadosztály alárendeltségébe tartozó 3. harckocsiezred feltöltöttsége közelítette meg legjobban a hadrendben előírt "kell álladékot". Március 13-án elrendelték a 2. páncéloshadosztály mozgósítását, hogy a német Észak- és Dél-Ukrajna Hadseregcsoportok közt keletkezett rés betömésére bevetett 1. magyar hadsereg alárendeltségében a Kárpátokon kívül, Galíciában alkalmazzák.

Bár a hadosztály a hadműveletek első szakaszában sikeresen szerepelt, a nehéz terepen szívósan védekező ellenféllel vívott harcban érzékeny veszteségeket szenvedett. Az 1944. április 17 és május 3 közti összecsapásokban a 3/I. és a 3/II. harckocsizászlóalj 24 páncéljárművét lőtték ki, és 88 darab vált üzemképtelenné., amelyek közül 6 végleg tönkrement, 7 pedig az ellenség területén maradt. A veszteség, amelynek kijavításával már nem lehetett számolni 35 harcjármű volt, 75 harckocsit pedig javításra a hadosztály szerelőoszlopához vagy a hazai gyárakba kellett szállítani.

Mivel a német hadvezetés elemi érdeke volt, hogy a magyar páncéloshadosztály harcértékét fenntartsák elrendelték, hogy a 3. harckocsiezred veszteségeit német harcjárművek átadásával pótolják. Ekkor került a magyar alakulathoz 12 db. Pz.IV.H. német közepes harckocsi, 10 Stug III.G rohamlöveg és 10 Pz.VI.E Tigris nehéz harckocsi. A harckocsikat a ceglédi 3/I. harckocsi-zászlóalj kapta meg. A zászlóalj megmaradt Turánjaival a kecskeméti 3/II. harckocsi-zászlóaljat töltötték fel.

A harckocsik átadásával egy időben a magyar harckocsizó személyzet átképzésére egy német kiképzőalakulat települt Nadwornára, ahol 1944. május 6 és 14 közt folyt az átképzés.

Az átképzésre kijelölt magyar tisztek és legénység nagy kedvvel fogtak a munkához. A Tigrisek vastag páncélzata, pontos 88 mm-es lövege visszaadta a magyar harckocsizók önbizalmát, amelyet a szovjet harckocsiknak a Turánokkal szembeni fölénye az április-májusi harcokban megtépázott. Délelőtt, délután folyt a kiképzés. A németek csodálkoztak a magyar harckocsizók képzettségen, gyors felfogásán és tudásszomján. A magyarok nemcsak a harckocsik kezelése és a harcászat iránt, hanem a szerkezettan után is érdeklődtek. A telephelyen az oktatáson kívül is állandóan folyt a kérdezősködés, a tanulás. A műszaki ismeretek terén a tanítványok gyorsan elérték az oktatók szintjét. A lőkiképzést is hamarosan befejezték mondván, hogy "a magyarok prímán lőnek".

A magyar Tigrisek legénységének hamarosan alkalma nyílott arra, hogy a gyakorlatban is bebizonyítsa tudását. A 2-3 harckocsiból álló Tigris-szakaszokat harcászati és lövésszaki kiképzésük vizsgájaként a 24. hadosztály Tlumaczyk környéki fő ellenállási vonala mögé vezényelték, ahol szakaszonként egy-egy zászlóaljhoz osztották be őket.

A harckocsik készenléti állása a zászlóaljparancsnoki harcálláspontokon volt. Kint az első vonalban a századoknál csak egy-egy "vastagbőrű" megfigyelő tartózkodott. Ezek azonnal jelentették, ha gyanús mozgást, a földből hirtelen kinövő farakásokat, új bokrokat észleltek, vagy motorzúgást hallottak. A magyar harckocsik a megfigyelők által készített pontos vázlatokkal - lehetőleg késő délután, amikor a nap az ellenség szemébe sütött - indultak bevetésre. Túlhaladva a gyalogsági vonalakon, a terepfedezeteket kihasználva lesből nyitottak tüzet a vázlatokon bejelölt célpontokra. Az egyhetes kihelyezés alatt 3 T-34-t, több páncéltörő ágyút, tucatnyi bunkert és egy lőszerlerakóhelyet lőttek ki saját veszteség nélkül. A gyalogság a lövészárkokból kiugrálva ünnepelte a magyar páncélosokat, a gyaloghadosztály parancsnoka kitüntetéseket osztott. A németek Vaskeresztre terjesztették fel a legeredményesebb harckocsik személyzetét. Az oroszok pedig hangszórókon keresztül fenyegették meg a szürke ruhás magyar páncélosokat.

Az egyhetes "gyakorlati vizsga" után a 3/I. harckocsizászlóalj, miként a 2. páncéloshadosztály többi alakulata az 1. magyar hadsereg mozgótartalékát képezte.

Amíg a zászlóalj pihenőben volt egy-egy Tigris, illetve Pz.IV. harckocsiból, valamint egy Stug.III. rohamlövegből álló kiképzőszakaszt állítottak fel Eszes Mátyás hadnagy parancsnoksága alatt, aki előzőleg mint tolmács részt vett a német anyagra való átképzésben. A szakasz feladata az volt, hogy az otthon maradt pótzászlóaljtól a frontra érkező személyi pótlást átképezze a német harcjárművekre. A kiképzőszakasz 29 fős kerete 1944. július 21-ig, a nyári szovjet támadás megindulásáig 38 katonát képzett át a német technikára.

Az 1944 júliusi lembergi hadművelet részeként az 1. magyar hadsereggel szembeni szovjet csapatok is támadásba lendültek. A 1 magyar csapatok hamarosan megkezdték visszavonulásukat a Kárpátokban kiépített védőállások felé. E visszavonulást a 2. páncéloshadosztály alakulatai, köztük a 3. harckocsiezred fedezte. A harckocsik számára kedvezőtlen terepen folytatott harcok és menetek következtében az ezred mind német, mind magyar harcjármű-anyagának nagy részét elveszette. A visszavonulás után augusztus elején Huszt környékén gyülekező zászlóaljai alig rendelkeztek bevethető harckocsikkal.

A kiesett Turánok helyett a szövetségesek bombázásától sújtott magyar gyárak már nem tudtak újakat szállítani. A németeknek azonban égetően szüksége volt a M. Kir. Honvédség további kitartására, ezért ígéretet tettek a magyar páncélos hadosztályok német harckocsikkal történő átfegyverzésére. Egy 1944 júniusában kötött szerződés értelmében a magyar harckocsizó alakulatokat Pz.V. Párduc nehéz és Pz.IV.H típusú közepes harckocsikkal kellett volna felszerelni.

Talán ezen szerződés értelmében érkezett 1944 nyarán Esztregomtáborba 5 darab Párduc harckocsi és Ceglédre a 3/I. harckocsizászlóalj pótkeretéhez 10 Pz.IV., hogy az átképzést megkezdhessék.

A háborús események azonban nem adtak időt a nyugodt átképzésre. Romániának a szövetségesekhez történt átállása után, hamarosan új front nyílt Erdélyben. A pihenőben levő 2. páncéloshadosztály 1944. augusztus 30-án kapott parancsot, hogy települjön át Erdélybe. Szeptember 1-én Hajmáskér - Esztergom berakó állomásokról egy egyesített szerelvénnyel 5 Pz.V. Párduc és 20 Pz.IV. harckocsit indítottak útba a 2. páncéloshadosztályhoz. A szállítmánnyal utazott 20 német tiszt és 100 katona, mint kiképzők. A szállítmányt Szamosújváron vette át a 3/I. harckocsizászlóalj, amely már Galíciában is német harckocsikat használt. Az addig még nem ismert Párducokra való gyors átképzés utána zászlóalj a hadosztály többi alakulatával részt vett a szeptember 5-én induló és a Déli-Kárpátok birtokba vételét célzó támadásban. A 3. harckocsiezred az erdélyi harcokban, majd az azt követő visszavonulásban elvesztette magyar gyártású harckocsijait. Csupán a német anyaggal felszerelt 3/I. harckocsizászlóalj megmaradt egyetlen Párduca és néhány Pz.IV-e állt rendelkezésre.

1944 novemberének végén a harckocsi nélkül maradt 3/II. és 3/III. harckocsizászlóaljak a Komárom megyei Szenden és Szákon voltak elszállásolva. Az ezredparancsnokság a legénység egy részének német Pz.IV. harckocsikra való átképzését rendelte el. Ehhez a 3/I. zászlóaljból alakítottak egy, két Pz.IV-rel felszerelt kiképzőkeretet. Ennek irányításával Eszes Mátyás főhadnagyot bízták meg, aki 1944 nyarán már végzett hasonló feladatot Galíciában. Az 1944. november 20-tól december 23-ig tartó tanfolyam célja az volt, hogy az ígéretek szerint átadásra kerülő német Pz.IV-ekhez személyzeteket képezzen ki. 1945 január 9-12 közt Galántán 13 Pz.IV-t adtak át a németek, amelyekkel a kiképzett személyzet csatlakozott a Bodajk - Zámoly - Székesfehérvár körzetében harcoló 3/I. harckocsizászlóaljhoz.

1944 szeptember elején Zentán, az 1. lovashadosztály harckocsi-zászlóaljánál is szerveztek átképző tanfolyamot. A lovashadosztály lengyelországi harcaiban harckocsijait elvesztett zászlóaljból 5 tisztet és 25 fő legénységet vezényeltek Rejtő Jenő őrnagy parancsnoksága alatt a németországi Erlangenbe, hogy Párduc harckocsikra képezzék át őket. Az ígéret szerint az átképzés sikeres befejezése után Párducokkal felszerelve térhetnek vissza Magyarországra. Érdekesség, hogy Erlangenben a vezetési gyakorlatokat üzemanyag-takarékossági célokból fagázzal hajtott Párduc harckocsikkal végezték. A tanfolyam befejezése után, október közepén azonban az ígéretek ellenére harckocsi nélkül tértek haza Magyarországra, tovább növelve a harcjármű nélkül maradt magyar páncélos katonák egyre népesebb táborát.

1944. november 24-én az I. páncéloshadtest parancsnoksága elrendelte, hogy az 1. és 3. harckocsiezred pótzászlóaljai 1-1 kiképző keretszázadot állítsanak fel. A rendelet értelmében ezek a századok 5 tiszttel, 5 tiszthelyettessel és 100 főnyi legénységgel alakultak meg.

A harckocsiezredek 3-3 kiképző keretszázadát 1-1 kiképző zászlóaljba fogták össze, amelyeket december elején a Hannover melletti Bergen bei Celle közelében fekvő hatalmas Munster páncélos kiképző és gyakorlótáborba indítottak útba, hogy ott a németek által rendelkezésre bocsátandó harckocsik átvételére. Mivel hosszabb németországi kiképzésre nem állt elég idő rendelkezésre, a kiválasztott legénység csak idősebb, kiképzett korosztály lehetett. A rendeletben kiadott tájékoztató szerint a keretszázadok 20-20 harckocsit vesznek majd át, amelyekkel azonnal hazajönnek Somorjára, a páncéloshadtest által ott felállított felszerelő és kiképző központba. A tervek szerint ott minden keretszázad a maga 20 harckocsijával két-két teljes szervezetű harckocsiszázadot állít majd fel.

Ugyancsak 1944 novemberében Esztergomtáborban Bercsényi László ezredes vezetésével az 1944 nyarán a harckocsi-alakulatokhoz behívott újoncokból felállt egy, két zászlóaljból álló újoncezred is azzal a céllal, hogy kiképzésre Németországba vigyék. Ezeknek szintén azt ígérték, hogy 2-3 hónapos kiképzés után német Pz.IV. harckocsikkal és Hetzer rohamlövegekkel felszerelve térnek majd haza, hogy részt vegyenek a Magyarország felszabadítására 1945 tavaszán induló hadműveletben.

A két kiképző zászlóaljon kívül december végéig ideérkezett az újoncezred, a páncélos lőiskola, a marosvásárhelyi Csaba királyfi gyorsfegyvernemi hadapródiskola páncélos és lövész részlege, a Ludovika Akadémia páncélosszázada, a tartalékos páncélos tiszti iskola valamint a páncélos műhelyiskola is.

A kiérkező magyar harckocsizókat azonban csalódás érte, Otthon azt képzelték, hogy Bergenben kész kiképzési tervekkel rendelkező kiképző német kiképzőkeret, tan- és gyakorlóanyag várja majd őket. Ezen elképzelésekből a jó elhelyezést kivéve semmi sem valósult meg. Sem páncélosanyag, sem kiképzők nem állakt rendelkezésre. A századok gyalogsági kiképzéssel és menetgyakorlatokkal töltötték az időt. Jellemző, hogy a közel 3000 fős magyar kolóniából 1945 februárjáig csak két 20 fős csoport kapott Pz.IV. harckocsira, illetve Hetzer páncélvadászra kiképzést a közeli Gundehausenben. Csak február közepén érkezett 10 német kiképző altiszt és egy-egy gyakorló Pz.IV. harckocsi és Hetzer rohamlöveg a bergeni táborba. Ezek voltak az utolsó páncélosok, amelyeket Németország a honvédség rendelkezésére tudott bocsátani. A magyar kiképzőalakulatokat az ígéretek ellenére sohasem tudták felszereli, így azok nem vehettek részt az 1945 márciusában Magyarország területén 1945 márciusában megindított utolsó német támadó hadműveletben.

A hadvezetés magyar páncélosfegyvernem 1938-ban lendületet vett fejlesztését kénytelen volt hazai gyártású páncéljárművekre alapozni, mivel német szövetségesétől nem kapott korszerű harckocsikat. Azonban a háborús események nem tették lehetővé, hogy a viszonylag kis kapacitású magyar hadianyaggyártás ellássa a M. Kir. Honvédséget a hadrendben előírt páncéljárművekkel, ami nagyban csökkentette a magyar haderő értékét. A háború előrehaladtával Németországnak egyre inkább érdekévé vált, hogy Magyarország is minél nagyobb erőkkel és minél hatékonyabban vegyen részt a hadműveletekben, ezért egyéb nehézfegyverek mellett harckocsikat is hajlandó volt átadni a honvédségnek. A német harckocsi-szállítások azonban nem a magyar páncélosseregtestek tervszerű kiépítésre irányultak, hanem arra a magyar szövetséges ameddig lehet, folytassa a küzdelmet. A magyar harcjárműgyártás 1944 nyarán történ teljes összeomlása után Németország kényszerűségből vállalta a magyar harckocsizó alakulatok átfegyverzését és személyzetük átképzés német harckocsianyagra. Ehhez azonban nem áll rendelkezésre elegendő harcjármű. Hiszen a háború végén a német hadiipart sújtó nyers- és üzemanyaghiány, valamint a bombatámadások miatt egyre csökkenő mennyiségben előállított páncélosokra a német véderő veszteségeinek pótlására volt szükség.