A T-34/85 harckocsi
Szerző: Bilik Péter

1941 júliusában a Szovjetunió ellen támadó német hadseregek egy olyan harckocsival találták szembe magukat, mely páncélvédettségét, lövegének tűzerejét és mozgékonyságát tekintve jelentős mértékben felülmúlta az alkalmazott német típusokat. Hitler tábornokainak szerencséjére azonban a T-34 típusjelzésű, forradalmian új harckocsiból ekkor még nem állt elegendő mennyiség a szovjet hadvezetés rendelkezésére, sőt a meglévőket is szétszórva, elavult harcászati elméleteket követve vetették be. A háború előrehaladtával azonban a típus egyre nagyobb számban jelent meg a frontokon, ami a német mérnököket arra sarkallta, hogy a szovjet "csodaharckocsi" mintájára megalkossák a Párducot, illetve növeljék a meglévő típusok páncélvastagságát és fegyverzetének hatékonyságát. Mindeközben természetesen a szovjetek sem tétlenkedtek és az egyre erősebb német páncélosok ellensúlyozására megkezdték a T-34 továbbfejlesztését.

1943-ra a szovjet hadvezetés előtt egyértelműen bebizonyosodott, hogy a T-34 alaptípusának 76 mm-es lövege túlságosan kis tűzerővel rendelkezik a német páncélosok leküzdésére. Egy augusztus végén tartott tanácskozáson Malisev, a harckocsigyártás népbiztosa a fegyverkezési népbiztosság jelenlévő vezető munkatársai és Fedorenko, a Vörös Hadsereg gépesített és harckocsizó csapatainak főparancsnoka előtt tartott beszédében a következőképp vázolta a kurszki csata egyik legfontosabb tanulságát: "Az ellenséges harckocsik már 1500 m távolságból tüzet nyithattak a mieinkre, míg 76 mm-es ágyúink alig 5-600 m távolságból voltak csak képesek kilőni a Tigriseket és Párducokat. Képzelhető, hogy mit jelent, ha az ellenségnek másfél kilométer, míg nekünk csak fél kilométer áll rendelkezésünkre. Amilyen gyorsan csak lehet, erősebb ágyút kell a T-34-esbe építeni."

A T-34 fő fegyverzetének elégtelensége azonban a kurszki csata kapcsán nem érhette váratlanul az illetékeseket, hiszen az már jóval korábban ismertté vált előttük. 1943 áprilisában ugyanis a tüzérségi főigazgatóságot utasították, hogy az összes sorozatgyártásban lévő harckocsi- és páncéltörő ágyúval végezzenek kísérleteket egy zsákmányolt Tigris nehézpáncéloson a páncélátütő képességet és a hatótávolságot illetően, és 10 napon belül nyújtsák be észrevételeiket. A jelentés szerint a 76 mm-es ágyú nyomjelzős páncéltörő lövedéke 200 m távolságból sem tudta átütni a német harckocsi oldalát! (Ennek fényében a Malisev beszámolójában elhangzott 5-600 méter meglehetősen kozmetikázott adatnak tűnik...)

A kipróbált fegyverek közül a Tigris leghatékonyabb ellenfelének a 85 mm-es 52-K Model 1939 légvédelmi ágyú bizonyult, mely akár 1000 m távolságból is képes volt áttörni a 100 mm-es elülső páncélzatot.

A kísérletek eredményeként a szovjet mérnökök májusban nekiláttak a ballisztikájukban légvédelmi ágyúra hasonlító harckocsiágyúk kidolgozásához. A német harckocsik/rohamlövegek fegyverzetének kialakítását követő, kis tömegű, rövid hátrasiklású D-5T-85 első példánya júniusban készült el. Ugyanebben az időben a Központi Tüzérségi Tervezőiroda S-53 és S-50 ágyúja, valamint a 92. sz. gyár LB-85 lövege is napvilágot látott. Így immáron négy 85 mm-es harckocsiágyú is létezett, már csak az volt a kérdés: melyik harckocsitípusba építsék be őket?

T-43 vagy T-34?

A T-34 közepes harckocsi hibáinak kijavítására, illetve harcértékének növelésére már 1942 folyamán elkezdődött egy fejlesztési program. A T-43 jelöléssel felvázolt továbbfejlesztett változatot javított felfüggesztéssel, megnövelt küzdőtérrel és jobb páncélvédettséggel (harckocsitest: 75 mm, torony: 90 mm) kívánták ellátni, ugyanakkor a harckocsitest kialakítását, a motort, az erőátviteli rendszert, az alvázat és az ágyút az alaptípusból változatlan formában tervezték átvenni.

Amikor 1943 nyarán elkészültek a 85 mm-es ágyúk és megfelelő harckocsit kerestek hozzájuk, természetesen felvetődött a T-43 alkalmazásának lehetősége, de hamarosan le is mondtak róla. A harckocsi ugyanis már a 76 mm-es löveggel is 34,1 tonnát nyomott és egy nagyobb ágyú csak tovább növelte volna a tömegét. Ráadásul az új típus gyártására való átállás a "harmincnégyessel" való nagyfokú (78,5%-os) megegyezés ellenére jelentős termeléskiesést okozott volna, amit a szovjet vezetés mindenképpen el akart kerülni. Így aztán a T-43 egyetlen kísérleti példánya készült csak el 85 mm-es ágyúval 1944-ben, aztán a fejlesztését végleg beszüntették.

Mindeközben a D-5T harckocsiágyú és az ISZ, illetve KV nehézharckocsik párosítása (ISZ-1 és KV-85) kimondottan sikeresnek bizonyult, ezért előtérbe került egy hasonló ágyúval felszerelt T-34 változat kifejlesztése. Mivel az eredeti toronyba képtelenség lett volna beépíteni a 85 mm-es löveget, a T-43-as tornyát felhasználva két gyárban is hozzáláttak egy megnövelt toronykoszorú-átmérőjű, öntött torony kifejlesztéséhez. A munkálatokat eleinte komolyan hátráltatta a Központi Tüzérségi Tervezőiroda azon bejelentése, miszerint S-53 típusjelzésű ágyújukat képesek az eredeti átmérőjű toronyba beépíteni pusztán annak elülső részének áttervezésével, ami feleslegessé teszi az új tornyok kifejlesztését. Malisevnek azonban komoly fenntartásai voltak a javaslattal szemben, mivel a gorokovetszki lőtéren a régi toronyba épített új löveggel lefolytatott kísérletek sikertelenül zárultak. Az eleve szűkös torony a nagyobb fegyverzet beépítésével ugyanis még zsúfoltabb lett és így gyakorlatilag lehetetlenné vált az ágyú hatékony kezelése, másrészt a kisebb belső tér miatt jelentős mértékben csökkent a szállítható lőszermennyiség. Mindezek miatt az eredeti torony alkalmazását hamarosan elvetették.

Ugyanakkor a lőkísérletek eredményei alapján a D-5T-nél jobb teljesítményűnek ítélt S-53 ágyút nem lehetett az új Krasznoje Szormovo-toronyba beépíteni, mert a löveg sajátos kialakítása miatt függőleges síkban csak korlátozottan lehetett volna kitéríteni. Éppen ezért a szovjet hadvezetésnek el kellett döntenie: átterveztetik a tornyot az S-53 kialakításának megfelelően, vagy egy másik ágyút választanak - például a toronyhoz pontosan illő D-5T-t. Mivel az idő sürgetett, az utóbbi megoldás mellett döntöttek és 1943 decemberi szállítási határidővel 100 darab D-5T ágyúval felszerelt T-34-est rendeltek, melyeket azonban csak 1944 januárjától kezdve sikerült leszállítani.

A T-34/85 típust a Vörös Hadsereg hivatalosan 1944. január 23-án rendszeresítette. (Számos szerző könyvében találkozhatunk azzal az állítással, hogy az erősebb fegyverzettel erősebb páncélzat is járt. Ez azonban csak a toronyra igaz, mely max. 90 mm vastag páncélzatot kapott, a harckocsitest páncélvastagsága mindenhol 45 mm maradt!)

A D-5T ágyús változat

A D-5T ágyúval felszerelt négyszemélyes T-34/85 harckocsi külső és belső felépítését tekintve is jelentős mértékben különbözött a későbbi változatoktól. A golyóscsapágyakon forgó parancsnoki kupola, melynek kétfelé nyíló páncélfedele volt, például jóval előrébb helyezkedett el a torony tetején és közvetlenül előtte egy körkörös kilátást biztosító MK-4 periszkóp kapott helyet. A torony mindkét oldalán egy-egy figyelőrést alakítottak ki, melyeknél szilánkmentes háromrétegű üveget alkalmaztak. A rádió a harckocsitestben kapott helyet, az antenna pedig a harckocsi jobb oldalán elöl - mint a T-34/76-nál. A típus összesen 56 ágyúlőszert és 1953 géppuskalőszert vihetett magával. Mindemellett az azonos változatú harckocsik között is voltak apróbb eltérések: pl. a korábbi gyártásúaknál csak egy toronyventillátort, míg később kettőt alkalmaztak.

A D-5T löveggel felszerelt változat pontos gyártási mennyiségét mind a mai napig homály fedi. A T-34/85-tel foglalkozó művek a számukat 5-700 közé teszik, de ennél minden bizonnyal jóval kevesebb (kb. 300) készült el. Ez elsősorban a legyártott D-5T ágyúk számából következik, hiszen 1943-44 folyamán 543 ágyú hagyta el a gyárat, melyekkel nem csak a T-34-eseket fegyverezték fel, hanem az ISZ-1 és KV-85 nehézharckocsikat, valamint számos prototípust is.

Az S-53 (ZISZ-S-53) ágyús változat

Az S-53 löveggel felszerelt új, Nyizsnij Tagilban tervezett tornyot a Vörös Hadsereg 1944. január 1-én fogadta el. A gyártás márciusban indult, de az igazi tömegtermelés csak májusban kezdődött el három gyár (Nyizsnij Tagil, Omszk, Krasznoje Szormovo) bevonásával. Mindeközben folyamatosan zajlott a típus tesztelése, melynek során hamarosan fény derült a hátrasiklási mechanizmus hibájára. A probléma orvoslásával a gorkiji Sztálin löveggyárat bízták meg. Az általuk kidolgozott ZISZ-S-53 típusjelzésű módosított löveg 1944 novemberétől került gyártásra - az S-53-ból összesen 11 518, a ZISZ-S-53-ból 14 265 példány készült el 1945 végéig.

A D-5T ágyús változattal szemben, ahol a kétfős toronyban a parancsnoknak is be kellett segíteni a löveg kezelésébe, ezek a harckocsik már három főnek helyet biztosító toronnyal készültek, így a harckocsiparancsnok kizárólag elsődleges feladatára tudott összpontosítani. A parancsnoki kupolát a torony hátsó részén helyezték el, a motor Cyclone légszűrő berendezését pedig egy jóval hatékonyabb Multi-Cyclone típussal váltották fel. Az S-53 és a ZISZ-S-53 ágyús változatokon belül szintén számos eltérésre akadt példa, főleg a torony öntési módozatai, a parancsnoki kupola, valamint a sajtolt, vagy öntött futógörgők alkalmazása terén. Emellett időközben változtattak az egyik toronyventillátor elhelyezkedésén is, illetve 1945 januárjától a kupola kétrészes fedelét egyrészesre cserélték.

A T-34/85 szovjet tömegtermelése 1946-ban ért véget, habár néhány forrás tanúsága szerint kis mennyiségben a típust egészen 1950-ig gyártották a krasznoje szormovói gyárban. A néhány száz parancsnoki és lángszórós változatot beleszámítva a 85 mm-es löveggel felszerelt T-34 közepes harckocsiból összesen 25 899 darabot gyártottak.

T-34/85 a II. világháborúban

Az első 85 mm-es löveggel gyártott T-34-esek 1944 február-március folyamán jelentek meg a fronton a 2., 6., 10. és 11. gárda-harckocsihadtestek kötelékében, de mivel a harckocsikat szétosztották az alárendelt harckocsidandárok között, az új típus eleinte nem sok vizet zavart, ráadásul a harcok közepette nem is maradt túl sok idő a 76 mm-es változatokat használó harckocsizók átképzésére. Katukov, az 1. harckocsihadsereg parancsnoka 1944 áprilisában a heves ukrajnai harcok kapcsán emlékirataiban külön kitért erre a problémára:

"Nehéz napokat éltünk, melyeket csak ritkán szakítottak meg örömteli pillanatok. Ezen ritka alkalmak közé tartozott az utánpótlásként küldött harckocsik megérkezése. A hadsereg ekkor [1944 tavaszán] új "harmincnégyeseket" kapott - igaz, kisszámban. Ezek nem a szokásos 76 mm-es löveggel, hanem 85 mm-esekkel voltak felszerelve. Azok, akiket az új tankokra osztottak be, alig két órát kaptak, hogy megismerkedjenek a kezelésével. Egyszerűen nem volt több idő. A túlságosan elnyújtott frontvonal helyzete miatt az erősebb fegyverzetű új harckocsikat harcba kellett vetnünk, amilyen gyorsan csak lehetett."

Mind közül legelőször az OT-34 lángszórós harckocsikat egyaránt alkalmazó 38. önálló harckocsiezred kapott a D-5T ágyúkkal felszerelt T-34/85-ösökből. Érdekesség, hogy az ezred összes harckocsijára az anyagi fedezetet az orosz ortodox egyház teremtette elő, ezért a páncélosok tornyának oldalára a "Dimitrij Donszkoj" feliratot festették. (Dimitrij Donszkoj moszkvai nagyherceg volt, aki a kulikovói csatában legyőzte a támadó mongol hordát.) Az ezred az 53. összfegyvernemi hadsereg kötelékében Ukrajna felszabadításában vett részt.

Az ötszemélyes T-34/85 harckocsik megjelenése egyébként bizonyos fokú szervezeti átalakítással is járt, lévén az érintett dandárok mindaddig csak négyszemélyes harceszközöket alkalmaztak. A hirtelen fellépő harckocsizó-hiányt minden dandárban a géppisztolyos zászlóaljhoz csatolt páncéltörő tüzérüteg személyzetével egészítették ki egy gyors átképzést követően.

A D-5T löveges változat egyébként nemcsak a Vörös Hadsereg kötelékében szolgált, hanem a szovjetek oldalán küzdő szövetséges seregeknél is. A lengyel hadsereg például 1944-45 folyamán összesen 328 ilyen harckocsit kapott, az utolsókat 1945 márciusában. Közülük egy 1945. július 16-i jelentés szerint 132 darab élte túl a háborút. 1945 elején az 1. önálló csehszlovák dandárt szintén ilyen harckocsikkal szerelték fel. A dandár a 38. szovjet hadsereg részeként súlyos harcokat vívott Ostrava környékén. A harcok hevességére jellemző, hogy május 7-én, Olmütz bevételét követően a csehszlovák alakulatnak mindössze 8 működőképes harckocsija maradt a 64-ből. A háború vége felé a jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregen belül egy harckocsidandárt állítottak fel 60 darab T-34/85-össel.

A keleti fronton dúló harcok során néhány példány a németek és szövetségeseik kezébe került, melyeket azok igyekeztek felhasználni korábbi gazdáik ellen. Bizonyított tény, hogy az 5. Wiking SS-páncéloshadosztálynál és a 252. gyalogoshadosztálynál is szolgált néhány T-34/85. A finn hadsereg ugyanakkor kilenc darabot zsákmányolt a típusból; közülük hatot egészen 1960-ig rendszerben tartott.

Érdekes módon előfordult, hogy a németektől sikerült visszazsákmányolni a szovjet harckocsikat. Ez történt az 5. gárda-harckocsidandárral is Csehszlovákiában, amikor egy német felségjelzéssel ellátott T-34/85 került a kezükbe. Lévén a dandár T-70, T-34 és zsákmányolt magyar harckocsikkal volt felszerelve, ilyen módon jutottak hozzá saját hadiiparuk egyik legjobb termékéhez.

A világháború befejeződését követően egyébként a T-34/85 harckocsik alkották a szovjet harckocsicsapatok gerincét egészen az 1950-es évek közepéig. A típus természetesen rengeteg külföldi üzemeltetőhöz eljutott és gyakorlatilag a XX. század végéig minden jelentős konfliktusban részt vett (hozzánk legközelebb a balkáni konfliktusok során kerültek bevetésre a szerb hadsereg állományában). Sajnos pontosan nem lehet meghatározni, hogy hány T-34/85 került külföldre, mivel nem csak a Szovjetunió, hanem Lengyelország és Csehszlovákia is exportálta a típust.