Az M4 Sherman harckocsi
Szerző: Bilik Péter

Az M4-es Sherman egyike a világ egyik legismertebb harckocsijainak. A II. világháború minden hadszínterén bevetett típus mára ugyanolyan legendává vált, mint a szovjet T-34, vagy éppen a német Párduc. Sokoldalúságát és megbízhatóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Shermant több változatban gyártották, mint addig és azóta bármely más harckocsit, valamint hogy a típus az orosz sztyeppéktől Normandián át az észak-afrikai sivatagig, Koreától a Közel-Keletig mindenhol megállta a helyét és még évtizedekkel gyártása után is képes volt eredményesen felvenni a harcot a generációkkal fiatalabb típusokkal.

Előzmények

1919-1939 között az Amerikai Egyesült Államok haderőfejlesztési terveit az elszigetelődési politika határozta meg, amely az ország védelmét elsősorban a tengereken keresztül kívánta biztosítani. Ebben a helyzetben az Adna R. Chaffee-hez és George S. Pattonhoz hasonló, tehetséges lovassági tisztek hiába igyekeztek felhívni a hadvezetés figyelmét egy ütőképes páncéloserő kiépítésének szükségességére, javaslataikat sorra elutasították. Bár a vezérkar belátta, hogy elengedhetetlen a harckocsizó egységek mennyiségi és minőségi fejlesztése, a meglévő egységeket szétszórva a gyalogság támogatására rendelték. Hadosztályokba szervezésük igazából csupán 1940-ben, a németek gyors nyugat-európai győzelmeit követően kezdődött el.

A II. világháború kitörésekor az USA mindössze két páncéloshadosztállyal - összesen 464 harckocsival és páncélgépkocsival - rendelkezett, 1943-ban pedig már tizennéggyel. Az 1937-1938 között kifejlesztett 17,2 tonnás, max. nyolc géppuskával és egy rövid csövű 37 mm-es ágyúval felszerelt M2 harckocsi felváltására szánt, főfegyverzetként egy 75 mm-es és egy 37 mm-es löveget alkalmazó M3 Lee/Grant harckocsi sorozatgyártása 1941 augusztusában kezdődött el. Az M3 1942. május 27-én Észak-Afrikában, a brit hadsereg kötelékében került először bevetésre, ahol a német páncélosok méltó ellenfelének, "Egyiptom utolsó reményének" bizonyult. Felépítéséből adódóan (fő fegyverzetét nem forgatható toronyban helyezték el, hanem a harckocsitestben) azonban jelentős harcászati hátrányokkal rendelkezett, ami szolgálatba állításától fogva szükségessé tette mielőbbi felváltását, és egy igazi "háborúnyerő harckocsi" rendszeresítését.

T6 - a prototípus

Az utódtípus iránti igénynek megfelelően már 1941 márciusában kezdetét vette a T6-nak nevezett prototípus kifejlesztése. A tervezőmérnökök nem egy teljesen új típus megalkotásában gondolkodtak, hanem igyekeztek minél több elemet átvenni az ekkor még sorozatgyártásra sem került M3 harckocsiból. Ennek megfelelően megtartották az oldalanként három, egyenként két kerékből álló, függőleges tekercsrugóval megerősített kerékzsámolyos felfüggesztési rendszert, az erőátvitelt, az alvázat, valamint a törzs nagy részét. A motor szintén ugyanaz maradt (340 LE-s Wright R975 C2 kilenchengeres csillagmotor), ami a 30 tonnás páncélosnak 40 km/h-s végsebességet biztosított.

A legfőbb változást az jelentette, hogy a harckocsiágyút nem a törzsbe, hanem egy teljesen körbeforgatható toronyba építették be. A T6-os eleinte az M2 jelzésű L/28,5 csőhosszúságú 75 mm-es löveget hordozta, de miután elkészült a nagyobb löveg befogadására alkalmas talapzat, áttértek az L/37,5 csőhosszúságú 75 mm-es M3-as lövegre. Emellett a harckocsi három géppuskával rendelkezett: egy 7,62 mm-es homlokgéppuskával, egy hasonló űrméretű, löveggel párhuzamosított toronygéppuskával és egy 12,7 mm-es légvédelmi géppuskával, amit a parancsnoki kupolára lehetett felszerelni. A 75 mm-es löveg 457 m távolságból 30 fokos becsapódási szög esetén 60 mm páncélzatot tudott átütni.

Azzal, hogy a harckocsiágyú a toronyba került, a kezelők számát öt főre csökkenthették. A harckocsitestben bal oldalt elöl a vezető, mellette, a differenciálmű túloldalán a segédvezető/homlokgéppuskás ült. Az irányzó a löveg jobb oldalán, a töltőkezelő a bal oldalán, a parancsnok pedig az irányzó mögött foglalt helyet a toronyban.

A T6 prototípus méretei nagyrészt megegyeztek az M3 méreteivel: hossza 5,64 m, szélessége 2,72 m, magassága (ez eltért az M3-tól) parancsnoki kupolával 2,92 m, kupola nélkül 2,77 m, árokáthidaló képessége 2,26 m, lépcsőmászó képessége pedig 0,6 m volt. (Később a gyártás megkezdése előtt a méreteket kissé megváltoztatták, így az M4 Sherman első változata 25,4 cm-rel hosszabb és 10 cm-rel keskenyebb lett.)

Az M4 és az M4A1

A Fegyverzetügyi Bizottság 1941 júniusában elfogadta a terveket, és két prototípust rendelt meg: egy öntött törzsűt az aberdeeni gyártól és egy hengerelt acéllemezekből hegesztettet a Rock Island Arsenaltól. Miután a különféle próbák és tesztek kielégítő eredménnyel zárultak, szeptember 5-én az új harcjárművet M4 közepes harckocsi néven rendszeresítették. A havi 2000 darabos mennyiségre előirányzott gyártás 1942-ben két típusváltozatban indult meg - a hegesztett páncéltestű változat lett az M4 (a briteknél Sherman I), az egy darabból öntött pedig az M4A1 (Sherman II). Mindkét változat öntött tornyot kapott, de míg az M4 97 darab 75 mm-es lőszert vihetett magával, addig az M4A1 csak 90-et.

Páncélvédettségét, illetve tömegét tekintve (30,45 tonna) a két változat gyakorlatilag teljesen megegyezett egymással. Az 56 fokos szögben döntött, 50 mm vastagságú homlokpáncél, valamint a torony 75+50 mm-es elülső páncélzata ugyan elfogadható védettséget biztosított a PzKpfw III és IV ekkoriban gyártás alatt lévő változataival szemben, de 1943-tól az egyre nagyobb számban megjelenő Párducok és Tigrisek 75, illetve 88 mm-es lövedékeivel szemben már teljesen védteleneknek bizonyultak. Több olyan eset is ismert, amikor a német lövedékek az amerikai harckocsik mindkét oldalát áttörve gyakorlatilag keresztülhaladtak a páncéltesten. A Párduc szemből 1000 m, míg oldalról és hátulról 2800 m távolságból képes volt kilőni a Shermant. Az amerikai harckocsizóknak kb. fele ekkora távolságba kellett merészkedniük, hogy hatékonyan tüzelhessenek a német páncélosokra.

Ugyanakkor viszont rendelkeztek egy kis kéthengeres kiegészítő motorral a generátor meghajtására, ami lehetővé tette, hogy a toronyforgató mechanizmust az akkumulátor lemerítésének veszélye nélkül akkor is lehessen használni, amikor a fő hajtómű nem üzemel. Ez jelentős előnynek bizonyult, mivel így csendben, árulkodó motorzaj nélkül lehetett a harckocsival lesben várakozni.

Az M4A1 gyártása hamarabb kezdődött, mint az M4-esé. 1942 februárjától az év végéig három gyárban összesen 6281 darab készült el. Később, 1944 januárja és 1945 júliusa között még 3426 darabot gyártottak folyadéktöltésű lőszertartóval és L/52 csőhosszúságú 76 mm-es löveggel, amelynek lövedéke 457 m távolságból, 30 fokos becsapódási szög esetén 110 mm páncélzatot tudott átütni - ez a változat az M4A1(76)W jelölést kapta.

Az M4-ből 1944 januárjáig öt üzem összesen 6748 darabot készített, majd 1945 márciusáig további 1641 darabot gyártottak le 105 mm-es tarackkal. A későbbi szériáknál a törzs mellső részét már öntéssel készítették, de a többi részt továbbra is hegesztéssel állították össze.

Az idő előrehaladtával több kisebb változtatást eszközöltek a harckocsikon - pl. sok példánynál (nem mindnél) egy darabból öntött orr-részt alkalmaztak, fokozatosan 400 LE-re megnövelték a Continental által gyártott és módosított Wright-motor teljesítményét, valamint Délkelet-Ázsia japán kézre kerülését követően a fellépő gumihiány miatt fémbevonatú lánctalpakat kezdtek használni (az addigi gumibevonatúhoz páronként 0,75 t gumira lett volna szükség).

Az M4A2-től az M4A6-ig

A típus harmadik változatát, az M4A2-est (Sherman III) a General Motors 12 hengeres, 375 LE-s kétütemű dízelmotorjával szerelték fel. A harckocsinak ezzel javult a terepjáró képessége, 20%-kal nőtt a sebessége (48 km/h-ra), ugyanakkor 30%-kal csökkent a fogyasztása. 1942 áprilisától 1945 májusáig összesen 8053 darab 75 mm-es és 2915 darab 76 mm-es löveggel felszerelt M4A2 harckocsit gyártottak.

Mivel az amerikai hadsereg tengerentúli alakulataihoz egy 1942. márciusi határozat értelmében csak benzinüzemű harckocsikat lehetett küldeni, az M4A2-eseket főleg a szövetségesek részére gyártották. A Szovjetunió, ahol a dízelüzemű hajtómű számított szabványosnak, 1990 darab 75 mm-es és 2073 darab 76 mm-es löveggel szerelt példányt kapott, míg a fennmaradó mennyiség zömét Nagy-Britannia alkalmazta. Az amerikaiak csak az észak-afrikai partraszállásukkor, illetve Okinawán vetettek be belőle néhány példányt. 1944 tavaszán a harci tapasztalatok hatására a hegesztett homloklemez dőlésszögét 47 fokra változtatták, miközben a páncélvastagságot megnövelték. Emiatt el kellett hagyni a jármű elején található búvónyílásokat, ami nagyban megnövelte az immáron egy darab hengerelt lemezből készített elülső páncélzat szilárdságát.

Az M4A3 változat meghajtásáról egy 450 LE-s Ford GAA nyolchengeres benzinmotor gondoskodott - az összes alkalmazott motor közül ezt tartották a legjobbnak. 661 literes üzemanyag-mennyiségével a harckocsi 210 km-t tudott megtenni, úton legfeljebb 42 km/h sebességgel. Ebből a változatból összesen 12 342 darabot gyártottak 75, 76 és 105 mm-es löveggel egyaránt. 7 darab, Angliának átadott példányt (Sherman IV) kivéve az összeset az amerikai hadsereg alkalmazta. A változatnak létezett egy M4A3E2 jelzésű altípusa is, amelynek páncélvastagságát jelentős mértékben megnövelték, de így a harckocsi tömege 47,7 tonnára nőtt, ezért a gyártást 254 példányt követően leállították.

Az összes motorvariáció közül kétségkívül az M4A4 (Sherman V) Chrysler A57-es több hengersorú motorja volt a legkülönlegesebb. Ennél öt blokkban helyezték el a hathengeres blokkokat, ami így minden berendezésből (gyújtáselosztó, karburátor stb.) öt darab alkalmazását tette szükségessé. Méretéből adódóan a motor csak úgy fért el, ha a törzset 28 cm-rel kiszélesítették és az üzemanyagtartályok számát lecsökkentették - emiatt ez a változat rendelkezett a legkisebb hatótávolsággal. 1942 júliusa és 1943 szeptembere között összesen 7499 darabot gyártottak ebből a változatból, melyek 56 példányt kivéve külföldi (brit, kínai stb.) hadseregekben kerültek alkalmazásra. Nagy-Britanniában ez a változat képezte alapját a 17 fontos harckocsiágyúval felszerelt Sherman VC Firefly típusnak.

Mivel az A5-ös jelzést a kanadai építésű, M3-as alváz felhasználásával készült Ram harckocsi kapta, az utolsó amerikai Sherman alváltozat M4A6 jelöléssel került rendszeresítésre. Meghajtásáról egy 450 LE-s D200-as (RD-1820) "mindenevő" motor gondoskodott, ami nyersolajtól a benzinig bármilyen üzemanyaggal működtethető volt. 1943 januárjában a Fegyverzetügyi Bizottság 775 darabot rendelt meg belőle, de a 75. példányt követően a gyártást 1944 februárjában felfüggesztették, hogy az M4A3-ra koncentrálhassanak.

Harci alkalmazásban

A típus első harci alkalmazására 1942. október 24-én El-Alameinnél került sor, amikor a brit 2. harckocsidandár Sherman II és III harckocsijai - összesen 252 darab állt rendelkezésre - összecsaptak az Afrika Korps 15. páncéloshadosztályának PzKpfw III és IV harckocsijaival. Az angolok 1800 m-ről tüzet nyitottak és több ellenséges harckocsit kilőttek, miközben maguk is számos Shermant vesztettek. A németek végül visszavonultak.

Az első bemutatkozás tehát jól sikerült, és bár a britek az 1943 májusáig tartó észak-afrikai harcokban még sok harckocsit vesztettek, egyértelművé vált, hogy végre megtalálták a német Panzerek ellenszerét. A tűzerőben és a páncélvédettségben mutatkozó hiányosságokat ugyanis a Sherman kiváló mozgékonysággal és megbízhatósággal ellensúlyozta. A német harckocsizók, amint ez az 1944. október 19-25. között Olaszországban tartózkodó Albert Speer fegyverkezési miniszter Hitlernek tett jelentéséből kiderült, igen nagyra értékelték a Shermanok manőverező-képességét:

"A délnyugati [értsd: olaszországi] fronton katonáink nagyra tartják a Sherman tank terepjáró képességét. A Shermanok olyan hegyeken is át tudnak kelni, amire a mi Panzereink képtelenek. Ezt a harckocsi saját tömegéhez képest rendkívül erős motor teszi lehetővé. A 26. páncéloshadosztály jelentéséből az is kitűnik, hogy a Sherman terepjáró képessége nem csak a hegyekben, hanem sík terepen is (a Pó völgyében) felülmúlja a mi harckocsijainkat. A Shermanok szabadon mozoghatnak a vidéken bármerre, a mi páncélosaink viszont csak a keskeny utakat használhatják, ami jelentős mértékben korlátozza bevethetőségüket és harcértéküket.

Minden páncélos katona könnyebb, mozgékonyabb, jobb terepjáró képességgel rendelkező harckocsikat szeretne, amelyek kizárólag erős fegyverzetükkel biztosítanák a harctéri fölényt. Ez az igény más szempontokból is megfontolandó. Termelési kapacitásunk egyre csökken, a krómhiány miatt pedig képtelenek leszünk a terveknek megfelelő mennyiségű páncéllemezt előállítani. Következésképpen vagy az előállított harckocsik számát, vagy a páncélzat vastagságát kell csökkentenünk. E két megoldás közül a csapatok egyöntetűen a páncélvédettség mérséklése mellett vannak, hiszen így több harckocsi kerülhetne a gyárakból a frontra."

A típus univerzalitása nem ismert határokat. Páncélvadász, lángszórós, rakétavető, önjáró löveg, aknarobbantó, műszaki mentő, buldózer, rőzsenyaláb-szállító, hídvető, kétéltű, csapatszállító, légvédelmi harckocsi - megannyi változat, melyek ékesen bizonyították a típus kiválóságát. A Sherman minden hadszíntéren bizonyított. Olaszországban, Franciaországban, a Szovjetunióban, a csendes-óceáni szigeteken, Burmában, majd a II. világháborút követően a koreai háborúban, illetve az arab-izraeli háborúkban egyaránt megállta a helyét. L/51-es 105 mm-es löveggel felszerelt változata, amelyeket M51-esnek hívtak, még az 1973-as arab-izraeli háborúban is szerepet vállalt, és győzedelmeskedett a sokkal korszerűbb T-62-esek fölött!

Előnyök és hátrányok

Az M4 fegyverzetét és páncélzatát tekintve egyértelműen gyengébb volt, mint a német harckocsik. A vastag homlokpáncélzatú Tigris és Párduc ellen a 75 és 76 mm-es harckocsiágyúk nem sokat értek, egyedül a brit Firefly 17 fontos lövege rendelkezett elegendő tűzerővel a német páncélosok leküzdésére. Ezzel szemben a németek már messziről kilőhették a közelítő Shermanokat, éppen ezért az amerikaiaknak csak úgy lehetett esélyük az ellenséges tankok elpusztítására, ha álcázott rejtekhelyeikről a Panzerek vékonyabb oldalsó vagy hátulsó páncélzatát vették célba. Emellett komoly hátrányt jelentett, hogy a Shermannal nem lehetett helyben megfordulni, hanem csak egy 20 m sugarú köríven, ami igencsak megnehezítette a hegyvidéki és a városi közlekedést.

Ugyanakkor az M4 rendkívül megbízható és egyszerű konstrukciónak bizonyult, ami igen értékes harceszközzé tette, bármelyik fronton is vetették be a szövetségesek. A harc hevében egy beragadt váltó nagyon könnyen végzetessé válhatott, visszavonuláskor pedig egy kis hiba is az egész harckocsi elvesztését jelenthette - amint ez oly sokszor megesett a német harckocsikkal. A Shermanok ebből a szempontból messze felülmúlták ellenfeleiket.

A torony forgási sebessége is kiemelkedő volt: egy teljes fordulathoz elegendő volt 10 mp. Összehasonlításként a Tigris személyzetének a legjobb esetben is 25 mp-be telt körbeforgatni a tornyot, de ez akár 1 percet is igénybe vehetett. Ennyi idő alatt a Sherman 2-3 lövést is leadhatott, ami gyakran döntőnek bizonyult a harc kimenetele szempontjából.

Mindemellett egyszerű konstrukciójuk révén gyorsan, nagy mennyiségben lehetett őket előállítani - összesen 49 234 Shermant gyártottak -, ami szintén jelentős előnynek bizonyult a kétségkívül világszínvonalú, de bonyolult felépítésű harckocsik gyártásával pepecselő német hadiiparral szemben.