ERŐLTETETT MENET
A német gyalogos csapatok 1944-45-ben
Szerző: Lippai Péter

A német véderő (Wehrmacht) három haderőnemét a szárazföldi csapatok (Heer), a légierő (Luftwaffe) és a haditengerészet (Kriegsmarine) alkották. A fegyveres SS (Waffen-SS) arcvonalban harcoló alakulatai a szárazföldi haderőnem irányítása alatt kerültek bevetésre, de mindvégig megőriztek egyfajta önállóságot azáltal, hogy szolgálatilag Heinrich Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjének alárendeltsége alatt álltak. A Waffen-SS élelmezési létszáma körülbelül 10%-át tette ki a Heer élelmezési létszámának. Az egyes haderőnemeket saját haderőnemi főparancsnokságaik vezették (Oberkommando des Heeres - OKH, Oberkommando der Luftwaffe - OKL, Oberkommando der Kriegsmarine - OKM), amelyek tevékenységét a Wehrmacht főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht) koordinálta. A hadászati szintű vezetés élén Adolf Hitler állt. Ennek a cikknek a témája a német szárazföldi csapatokhoz tartozó gyalogság helyzetének elemzése a háború utolsó másfél évében. Annak is csak a legjellemzőbb kötelékeivel, azok felszerelésével, fegyverzetével és alkalmazási elveivel kíván foglalkozni a teljesség igénye nélkül.

1944-re Németország egyre kevésbé tudott lépést tartani az antifasiszta koalíció ember- és harcanyag-utánpótlásával. A megelőző évben a kurszki csatával a németek végleg elvesztették a hadászati kezdeményezés visszaszerzésének utolsó reális lehetőségét. Noha voltak még erre irányuló próbálkozásaik, de ezek részleges sikerek után eredménytelennek bizonyultak. Ebben a sikertelenségben nemcsak a szövetségesek egyre fokozódó számbeli fölénye játszott közre, de a német katonai vezetés minőségi fölényének csökkenése is. Hitler 1941. december 19-én átvette a szárazföldi csapatok főparancsnoki posztját is. Ezzel a lépésével megkezdte a korábbi győzelmekben komoly szerepet játszó, az alárendelteknek nagyobb önállóságot hagyó, úgynevezett küldetés orientált vezetésszemlélet felszámolását és az ezzel ellentétesen ható központosítást. A Wehrmachtban kiteljesedő hitleri önkény hadászati és hadműveleti szinten egyre inkább beszűkítette a parancsnokok önállóságát, amely korábban képes volt bizonyos fokú ellenséges számbeli fölényt is eredményesen kiegyenlíteni. Ez a tény, párosulva a fokozódó mennyiségi hátránnyal, valamint a Wehrmacht, a társadalom és a gazdaság egyre fokozódó kimerülésével egyértelművé tette a háború kimenetelét. Ez meglátszott a csapatok harci moráljának romlásában is.

A csapatoknál 1944 májusában kötelezően bevezetett nemzetiszocialista nevelés ellenére növekedett a dezertálók száma és egyre többen álltak át az ellenséghez is. Általánosságban azonban elmondható, hogy a német csapatok a végsőkig harcoltak. Ezt a jelenséget egyesek a Heer kisalegységekre épülő, hagyományosan jó belső kohéziójával, míg mások a szovjetektől való félelemmel, vagy az állammal szembeni beléjük nevelt lojalitással magyarázzák. A végsőkig való kitartásban bizonyára nagy szerepe volt a háború utolsó hónapjaiban bevezetett drákói szigorúságú statáriális ítéleteknek is, amelyek során tömegével végezték ki a szökésen ért katonákat, és néha azokat is, akik harcban nem teljesítettek az elvárt módon.

Noha a szövetséges hatalmak légitámadásai 1944-ben már szinte folyamatosan folytak, a német hadigazdaság működött, sőt egészen az év végéig növekvő termelési adatokat tudott felmutatni. A légvédelem hatalmas erőket kötött le. Körülbelül 10 000 légvédelmi löveg védte a birodalom gazdasági erőforrásait. Ezeket a légvédelmi lövegeket az arcvonalban akár földi célok ellen is lehetett volna alkalmazni. A német közlekedési infrastruktúra ellen irányuló szövetséges légitámadások jelentős gondokat okoztak nemcsak a csapatok folyamatos ellátásában, de a csapatok átcsoportosításában is. Ez elsősorban a nyugati arcvonalon volt jellemző, ahol a komolyabb csapatmozgásokat egyre inkább csak éjszaka és rossz látási viszonyok között lehetett végrehajtani.

1944-ben Németország közel tíz millió katonát tartott fegyverben. A német szárazföldi csapatok sokkal nagyobb arányban (70 - 80%) voltak jelen a Wehrmachton belül, mint a másik két haderőnem. A szárazföldi csapatok alapvető hadműveleti-hadászati seregteste a háború teljes időszakában a hadseregcsoport volt, amely 2-4 tábori hadsereget, 1-2 páncélos hadsereget és közvetlen alárendeltségben lévő kisebb kötelékeket foglalt magába. A hadseregek 3-5 különböző típusú hadtestből, míg a hadtestek 2-5 hadosztályból épültek fel. A hadtestek alapvetően nem rendelkeztek állandó szervezettel. Az állandó hadtestparancsnokságok alárendeltségében álló hadosztályok gyakran változtak, bár éppen ebben az időszakban létrehoztak néhány állandó szervezetű hadtestet is. A hadosztály jelentette a Heer alapvető harcászati-hadműveleti magasabbegységét. Elméleti szervezetük, felszerelésük és fegyverzetük ("kell" állomány) fegyvernemenként és időszakonként is változott. A valóság (a "van" állomány) pedig még ennél is nagyobb sokszínűséget mutatott.

A harcoló csapatok felszerelését, kiképzését és kiegészítését végző ún. póthadsereget az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet után Himmler irányítása alá helyezték. A póthadsereg ekkor 20 hadkiegészítési körzetben körülbelül 4 millió embert és jelentős fegyverzetet foglalt magába.

A német gyalogság (Infanterie)

A szárazföldi haderőnemet tovább lehetett bontani a gyalogságra, a páncélos csapatokra, a lovasságra, a tábori tüzérségre, a páncélvadász csapatokra, a csapatlégvédelemre, a műszaki, a híradó és hadtáp-kiszolgáló csapatokra. Ezek közül a gyalogság, a páncélos csapatok és a hadtáp-kiszolgáló csapatok csapatnemeket képeztek (Truppengattung), míg a többi önálló fegyvernem (Waffengattung) volt. Német terminológiában a csapatnem azt jelentette, hogy több fegyvernemből tevődött össze. (A jelenlegi magyar terminológia ezt a két kifejezést éppen fordított értelemben használja!) A gyalogság, mint a Heer legnagyobb csapatneme, azokat a fegyvernemeket foglalta magába, amelyek fő harctevékenységüket alapvetően gyalog hajtották végre azzal a céllal, hogy megsemmisítsék, vagy fogságba ejtsék az ellenség erőit, meghatározott területeket birtokba vegyenek, vagy megtartsanak. Gépjárművekkel való ellátottságuk jóval alatta maradt a páncélos csapatokénak, ahol döntő tényező volt a lehető legegységesebb és nagyfokú mozgékonyság. A gyalogsághoz sorolták a hagyományos gyaloghadosztályokon kívül még a hegyi-, a vadász-, a gránátos-, a népi gránátos- stb. hadosztályokat is. Az ejtőernyős vadászok is a gyalogos csapatnemhez tartoztak, és igen gyakran a Heer hadműveleti irányítása alá helyezték őket, de szolgálatilag a Luftwaffe alárendeltségébe tartoztak. A páncélgránátos fegyvernem a páncélos csapatokhoz tartozott, noha sok tekintetben gyalogságnak volt tekinthető.

1944 mintájú gyaloghadosztály

A német gyalogság legjellemzőbb harcászati seregteste a gyaloghadosztály volt. Az 1943-as év nyarának nagy német veszteségei miatt több gyaloghadosztály létszáma jelentősen megcsappant. Egyes hadosztályok harcértéke alig haladta meg egy feltöltött gránátosezred erejét, ezért szükségessé vált ezen csapattöredékek összevonása. (1942.10.15-én a gyaloghadosztályok többségének alapezredeit a harci szellem növelésének érdekében átnevezték gránátosezreddé.) A gyaloghadosztályokat csökkent harcértékük jelzéseként hadosztály-csoporttá (Divisionsgruppe) nevezték át és hármasával összevonva 1943 novemberében hadtestcsoportokba (Koprsabteilung) vonták öszsze. Az ilyen hadtestcsoportok harcértéke nagyjából azonos volt egy feltöltött gyaloghadosztályéval.

1943 végén kidolgozásra kerültek az új viszonyoknak megfelelő hadosztály-állománytáblák, amelyeket "1944 mintájú hadosztály" néven vezettek be. Noha ezeket az állománytáblákat később is módosították még, de alapvetően ezek voltak azok, amelyek a magyarországi harcok időszakában a német csapatokat jellemezték. A későbbi állománytáblák szerinti teljes átszervezésre már nem jutott idő.

Ennek megfelelően egy 1944 mintájú gyaloghadosztály egységes állománytáblája szerint a hadosztálytörzsből, három gránátosezredből, egy zömében fogatolt tüzérezredből, egy hadosztály közvetlen lövészzászlóaljból (Füsilierbataillon), egy páncélvadászosztályból, egy utászzászlóaljból, egy híradóosztályból, egy tábori pótzászlóaljból és kb. ezred erejű ellátó alakulatokból állt.

A hadosztálytörzsben találhattuk a vezető szerveken kívül a zenekart, a térképosztagot és szakasz erőben a táboricsendőr-osztagot. A gránátosezredek a törzsből, egy rohamszakaszból, egyenként két gránátos zászlóaljból, egy gyalogsági löveg- (6 db 7,5 cm-es könnyű gyalogsági löveg és 2 db 15 cm-es nehéz gyalogsági löveg) és egy páncélvadász-századból álltak. Ez utóbbit két páncélromboló szakasz (egyenként 36 "Panzerschreck" kézi páncéltörő rakétavető) és egy páncéltörő ágyús szakasz (3 db 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyú) alkotta. A gránátos zászlóaljak három gránátos és egy nehézfegyver-századból álltak. A felderítéssel is megbízott hadosztály közvetlen lövészzászlóalj három lövészszázadból és egy nehézfegyver-századból állt. Az első századát általában kerékpárral szerelték fel, hogy a felderítési feladatokat könnyebben el tudja látni. A páncélvadászosztály egy vontatott nehéz páncéltörőágyús és egy légvédelmi gépágyús századból, valamint egy rohamlöveg-, vagy vadászpáncélos-századból (10 vagy 14 db rohamlöveg, vagy vadászpáncélos) állt. Ez utóbbi századot gyakran osztálynak is nevezték önmagában is, noha csak századerejű volt. (Az osztály általában zászlóalj nagyságú köteléket takar!)

A hadosztály tüzérezredét négy tüzérosztály alkotta, amelyek közül három könnyű (egyenként 12 db 10,5 cm-es könnyű tábori tarack) és egy nehéz (9 db 15 cm-es nehéz tábori tarack) volt. Minden osztály három ütegre tagozódott. Az utászzászlóalj három századból állt. Az első utászszázad fogatolt volt, a második kerékpáros, a harmadik pedig az úgynevezett harcanyaglépcsőt képezte. A híradózászlóaljban egy rádiószázadot, egy távbeszélőszázadot és egy ellátó oszlopot lehetett találni. A tábori pótzászlóalj négy századból és a harci iskolából tevődött össze. Itt történt a hadosztályhoz pótlásként érkező állomány konkrét beosztásra történő felkészítése. A hadosztály ellátó csapatait a hadosztály hadtápfőnöke vezette, akinek a hadtáptörzs, a gépjárműszázad, a vezetőszázad és az utánpótlási (szállító) század állt alárendeltségében. Ezenkívül vezetése alá tartozott még egy műhelyszázad, az igazgatási osztály, amelyhez a tábori pékség, a tábori mészárszék és az igazgatási század tartozott. Ugyancsak a hadtápfőnök alárendeltségébe tartozott két felcserszázad, egy mentőgépkocsi-század, egy lóápoló század és a tábori postahivatal. Az ellátó csapatok látták el a hadosztály logisztikai biztosítását, amelybe a gépjárművek karbantartásától és javításától, az élelmezésen és harcanyagszállításon keresztül az egészségügyi biztosításig és a katonák levelezéséig minden beletartozott. A Wehrmachtban nagy hangsúlyt fektettek a katonák mindenoldalú ellátására, amelynek fontos szerepet tulajdonítottak a harci morál fenntartásában.

Miközben a hadosztályok papírforma szerint előírt ("kell") adatait a háború folyamán fokozatosan csökkentek, a korszerűbb fegyverzet arányának növelésével igyekeztek növelni a tűzerejüket. A gyaloghadosztályok ún. harcoló létszáma alig haladta meg a hadosztályok teljes létszámának 50%-át. A nem harcolók között szép számmal lehetett találni keleti segédszolgálatosokat (Hilfswillige), akik ugyan hivatalosan nem tartoztak a hadosztályok állomány-táblájába, de esetenként létszámuk a hadosztály teljes létszámának 10%-át is meghaladta. A háború során körülbelül több százezer szovjet hadifogoly, átállt katona, vagy civil szolgált önkéntesen a Wehrmachtban "Hiwi"-ként.

A gyaloghadosztály fegyverzete

A német gyalogság fegyverzete 1944-re jelentős mértékben korszerűsödött a háború első éveihez képest. A hagyományosan alapfegyverzetnek számító Kar98k ismétlő karabély mellett megjelent a 41 mintájú öntöltő puska (Selbstladegewehr 41) és egyre elterjedtebbek lettek a sorozatlövő fegyverek. 1944-ben már nemcsak a raj- és szakaszparancsnokok rendelkeztek MP40-es géppisztollyal, hanem komplett szakaszokat szereltek fel hasonló sorozatlövő fegyverekkel, amelyek között 1944 végére egyre jobban elterjedt az MP44-es gépkarabély. A Szovjetunió elleni háború első éveiben használt, tömeggyártásra nem igazán ideális MG34-es géppuskák ugyan nem tűntek el a hadrendből, de egyre inkább leváltotta őket a gyorsabban gyártható, jóval megbízhatóbb és még nagyobb tűzgyorsasággal rendelkező MG42-es géppuska. A géppuska képezte a német gyalogság raj és szakasz-tűzrendszerének alapját. Az általában tízfős rajokban 1-1 távcsővel szerelt ismétlőkarabélyt (Kar98k) vagy öntöltő puskát (Selbstladegewehr41) is lehetett 1942 után találni, amelyek a mesterlövészek fegyverei voltak. 1944 végétől a lövész- és gránátosszázadok parancsnokainak közvetlen alárendeltségébe is szerveztek hat mesterlövészt. Az éjszakai harc fontosságának megnövekedését jelzi, hogy amíg 1939-ben a gyaloghadosztályoknál egyetlen világító rakétapisztoly sem volt rendszerben, addig 1944-ben már hadosztályonként 389 db ilyen fegyvert használtak. A lőfegyvereket a lövészrajokban különböző típusú tojás- (39 mintájú) és nyeles kézigránátokkal (24 mintájú) egészítették ki, miközben beosztástól függően önvédelmi fegyverként P08, vagy P38-as pisztolyokat is kaphattak a katonák. Az utászzászlóaljnál háti lángszórókat is rendszeresítettek.

A gyalogság fegyverzetéből eltűntek az 5 cm-es könnyű aknavetők (akkori magyar terminológia szerint gránátvető!) és helyettük megjelentek a 3 cm-es puskagránátvetők, amelyek hatásfoka közel azonos volt a könnyű aknavetőkével, de jóval könnyebb volt őket kezelni. Rajonként egy ilyen gránátvető toldatot rendszeresítettek. A németeknél gyalogsági fegyvernek számító aknavetők vonatkozásában rendszeresítésre kerültek a 8,1 cm-es közepes (1942-ben) és a 12 cm-es nehéz aknavetők (1943-ban). Számos alkalommal tettek jó szolgálatot földi célok ellen a zászlóaljak nehézfegyver-századaiban rendszeresített 2 cm-es légvédelmi gépágyúk is.

A gyaloghadosztályok páncélelhárító képességét nemcsak a kevesebb, de nagyobb hatásfokú páncéltörő ágyú (általában 7,5 cm-es PaK40), de a 10 db vadászpáncélos, vagy rohamlöveg is nagymértékben növelte, csakúgy, mint a páncélromboló osztagoknál rendszeresített "egyszer használatos", kumulatív hatású kézi páncéltörő fegyverek. Ilyenek voltak a különböző típusú Páncélöklök (Panzerfaust PzF30, PzF60, PzF100), vagy a többször is újratölthető Páncélrémek (Panzerschreck) is, amelyek a korábbi és már egyre hatástalanabbnak bizonyuló páncéltörő puskákat váltották ki 1943 végétől. Az év folyamán egyre nagyobb számban látták el a gyalogságot Páncélöklökkel, amelyek gyorsan a rajok fontos és hatékony páncélosok elleni közelharc-fegyvereivé váltak.

A rohamlövegek (leggyakrabban StuG III) nemcsak a páncélelhárítás gerincét képezték, de alkalmasak voltak a gyalogság hatékony és mozgékony közvetlen tüzérségi támogatására is, ami eredetileg a rohamlövegek alaprendeltetése volt. A tüzérségi támogatás fő "teherhordozója" azonban a 10,5 cm-es leFH18 könnyű és a 15 cm-es sFH18 nehéz tábori tarackokkal felszerelt tüzérezred volt. A gyaloghadosztályok zömének tüzérezrede még a háború utolsó időszakában is fogatolt volt.

Miközben a motorkerékpárok száma csökkent a háború eleji adatokhoz képest, addig megjelentek a gyaloghadosztályok állományában is a féllánctalpas vontató és szállító járművek. A gyaloghadosztályok gépjárművekkel történő ellátottságának aránya még sem nőtt a háború elejéhez képest, sőt még csökkent is, amit jelez, hogy a fogatolt járművek száma mintegy 50%-kal nőtt.

A gyaloghadosztály harci alkalmazása

1943-tól a német csapatok rákényszerültek a mélyen lépcsőzött, műszakilag előkészített, tüzérséggel, páncélelhárítással és légvédelemmel megerősített védelem kiépítésére. A védelmi hadműveletek során a németek igyekeztek maximálisan kihasználni a terep természetes védő és álcázó tulajdonságait. Alapelv volt, hogy a meglévő erőkkel a lehető legnagyobb területet tudják védeni, ami csak manőverek széles körű alkalmazásával volt lehetséges. A hatalmas számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben a németek nem rendelkeztek elegendő erővel klasszikus állóvédelem megszervezéséhez, ezért a védelem elsősorban a második és harmadik védőövben csak támpontszerűen került kiépítésre és fokozott hangsúlyt kapott az aktivitás. Több, teljesen kiépített védőövből álló, mély védelmet csak a legfontosabb irányok lezárására és egyes nagyvárosok körül tudtak kiépíteni. Az rugalmasnak is nevezett aktív védelemre jellemző ellenlökések és ellencsapások során döntő szerephez jutottak a nagyobb mozgékonysággal rendelkező páncélos- és páncélgránátos-kötelékek.

A védelem alapját azonban továbbra is a gyaloghadosztályok mélységben lehetőleg minél tagoltabb, a műszaki zárrendszerekkel összhangban létrehozott összefüggő és többrétegű tűzrendszerre épülő védelmi rendszere képezte. A németek a védelem súlypontját a helyzet függvényében gyakran változtatták mind szélességben, mind mélységben. Igyekeztek az ellenség támadó erejének megtörésére már a fővédőöv előtt, de hatékony biztosítási övek létrehozására legtöbbször sem idejük, sem erejük nem volt már. A támadó ellenséges erők ezért legtöbbször a nem túl mély harcászati fedező zónák leküzdése után egyből a fővédőövben elhelyezett csapatokra tudtak csapást mérni. A németek a védelem főerőkifejtését rendszerint nem a fővédőöv peremvonalára, hanem a mélységben kiépített állásokra összpontosították, ahova az ellenség már legyengített erői jutottak el, amelyeket aztán az ellenlökéseknek kellett visszavetniük lehetőleg minél távolabb az eredeti peremvonaltól. Ez alól kivételt jelentett, ha a védelemnek nem volt megfelelő mélysége. Ilyenkor a peremvonal megtartására kellett összpontosítani az erőket, amely azonban szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. A fővédőöv mélysége nagyjából megfelelt a hadosztály védelmének mélységével.

A németeknek rendszerint a fővédőöv peremvonala előtt már csak 1-3 km mélységű fedező zónák kiépítésére futotta erejükből, amelyet harcelőőrsök védtek. A fedező zónában védett a gyaloghadosztály harcos létszámának körülbelül egyharmada. Az itt elhelyezkedő erők halogató harcot folytattak. A beékelődött ellenség visszavetésére már itt is széleskörűen alkalmazták az műszaki zárakkal és páncélelhárító tűzrendszerrel összehangolt ellenlökéseket és ellentámadásokat. Ezeket még a fedező zóna áttörése előtt, lehetőleg az ellenség tüzérségének állásváltásából adódó kedvező időszakokat kihasználva a lehető legmozgékonyabb helyi tartalékokkal (pl. páncélvadászosztály páncélozott részei) hajtották végre a szárnyak irányából, hogy kellő időt biztosítsanak a fedező zónából kiszorított erőik elszakadásához és a peremvonal mögötti kedvező terepszakaszon kiépített állásokban történő megkapaszkodáshoz.

A németek a fővédőöv peremvonalát képező tüzelőállások és az azokat összekötő futóárkok előtt hatásos lőtávolságon belül szintén különféle robbanó (pl. aknamezőt) és nem robbanó műszaki zárakat (pl. szögesdrót adályokat stb.) hoztak létre. Kézifegyvereik és az aknavetőik szervezett tüzével igyekeztek megakadályozni, hogy az ellenség átjárókat tudjon nyitni ezeken a zárrendszereken. Itt, a fővédőöv első árkában helyezkedett el a hadosztály harcos állományának körülbelül egyhatoda. A peremvonal mögött 200 m-re építették ki a második lövészárkot, amit közlekedő árokkal kötöttek össze az elsővel. A tulajdonképpeni fő ellenállási vonal (Hauptkampflinie) még e mögött húzódott 100-1300 m-re. Itt várta az ellenség támadását a hadosztályok harcos állományának mintegy kétharmada. A gránátos ezredek gyalogsági lövegeit és páncéltörő ágyúk többségét is ezen a terepszakasz mögött rendelték tüzelőállásba. A fő ellenállási vonal mögött (3-6 km-re) helyezkedtek el a hadosztályok tüzérezredeinek tüzelőállás-körletei. Ezek előtt szintén műszaki zárakat építettek ki, hogy az ellenség ne tudja őket meglepetésszerűen lerohanni. Különösen nagy hangsúlyt fektettek a páncélosok elleni védelemre (harckocsiárkok és aknamezők). A fő ellenállási vonal és a tüzérségi tüzelőállás-körletek közötti sávban építették ki az oldalazó tűzre alkalmas mélységi reteszállásokat is, amelyeket szükség esetén a fő ellenállási vonalból kiszorult erők, vagy a tartalékok foglaltak el, mint a hadosztály védelmének egyik utolsó támpontját. Ennek megfelelően a német gyaloghadosztályok védelmének mélysége max. 7,5-8 km, míg a szélessége 8-10 km volt.